Budapest, 2007. (30. évfolyam)
1. szám január - Horváth Júlia Borbála: A mi házunk a mi várunk
6 BUDAPEST 2007 január Az eseményre mindenki a maga módján és idejében kezdi meg a felkészülést. Elsô lépés aznapra kevés intéznivalót szervezni, kényelmesen megebédelni, szundítani egyet délután, és félálomban, jólesô érzéssel gondolni a folytatásra. Azután elôkerül a szekrénybôl a tisztított szövetkabát és a mindig boksz-illatú barna cipô, a tweedkosztüm is újra bemutatkozhat, fölvevôdik hozzá a mellôzött gyöngysor, utolsó fröccsöt lehel az üvegbôl az érett Chanel, már csak a selyemsál hiányzik. Örök darab mind. Fél ötkor kigyújtják a Királyi Palota fényeit, az ablakból jól látszik, óra helyett tökéletes idôjelzô. „Indulunk!” – szól ki a reszelôs hang, évtizedes meghittséggel kar karba fûzôdik, és jóval kezdés elôtt megérkeznek, mert bizonyos kor után már mindenhová idô elôtt érkezik az ember. A ház asszonya a könyvesboltját teaszalonná alakította, a jó helyek az elsô két sorban betelnek, hátpárna és lábzsámoly, közben érkeznek folyamatosan, a késôn jövôk hideg széket kapnak. Csészén melegednek a kezek, pattannak mellé grillázsfalatok, szódabuborékkal kísérik az uzsonnát a kedélyes urak. A szomszédnô viszi a szót: „tulajdonképpen ez illegális csoportosulás, mert még mindig nem vagyunk bejegyezve”. Az elnök szabadkozik: „hiszen annyiszor próbáltuk már, majd talán most”. Reményteljes sóhajok, és gyors témaváltás: „ha eddig megvoltunk, eztán se lesz baj” – és baj aztán végképp nincs, valami ódon patina lengi körül a visszaemlékezést. Az ezerkilencszáztízes években, a húszéves Ney Ákos – késôbbi MÁV-, majd Vasútforgalmi Rt.-igazgató és miniszteri tanácsos – az Úri utca tizenkilencbe költözött. Amolyan fiatalemberes dolgok foglalkoztatták akkoriban, és nem tudta, hogy életét végigkísérô állandó szerelmével ismerkedik éppen. Elsô publikációi a budai várról – merthogy a lakás megöröklése egyre erôsebb érzelmi szálakkal kötötte lokális rajongásának tárgyához – tizenhétben születtek, harmincötben pedig már lelkes rádióelôadást tartott a történetérôl, sôt, a Nemzeti Klubban javasolta, hogy „Budapest mûemlék-múzeu ma legyen a Vár”. Elgondolható, milyen lelkiállapotban nézte végig a háborús bombázásokat, és nem meglepô, hogy már 1945 áprilisában javaslatot nyújtott be a Mûemlékek Országos Bizottságához a rommá lôtt A mi házunk a mi várunk szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Találkoznak napközben a boltban, a zöldségesnél, a postán, a gyógyszertárban vagy csak úgy, séta közben, néha a turisták kiszorítják ôket, és olyankor bemenekülnek a könyvesboltba, ott talán nyugtuk lesz. Számon tartják egymást, és ha valaki napokig nem mutatkozik, telefont küldenek rá: csak nincs valami baj? Nincs, nincs; sôt, a minap negyvenéves emléktalálkozót szervezett Budán a kör, ahol a megszólítás persze: Kedves Várbarátok!
