Budapest, 2007. (30. évfolyam)
1. szám január - Horváth Júlia Borbála: A mi házunk a mi várunk
7 BUDAPEST 2007 január Várnegyed helyreállítására. Az újjáépítés (mint látjuk) igen megfontolt tempóban folyt, ezért Ney Ákos szerelme védelmében három évvel késôbb újabb ötlettel állt elô. A Budai Várbarátok Egyesületének megalapítását azonban a lakókon kívül senki sem támogatta, fôképpen a belügyminiszternek nem tetszett a római katolikus egyházközség címén benyújtott kérelem, ezért a várbarátokat 1948-ban nem jegyezték be: elôször. Ney eltökéltsége és rajongása azonban szemernyit sem csökkent, összefogott az ifjúsággal, amire lánya, Klára így emlékezett vissza: „Egy késô téli alkonyaton édesapám kérésére elkísértem ôt az Úri utca 58-ba, a gyönyörû volt Forgách-palotába, ahol az idôben az I/3-as pártkörzet székhelye volt. Vajon mit kerestünk mi itt? A gondolat dr. Földmár György fôorvostól, a Vár lelkes rajongójától származott, aki ismerve édesapám vári kötôdését, öregkorában is a Várral kapcsolatos élénk tevékenységét, rábeszélte, keressék fel Bokor Artúr közgazdászt, az akkori vári párttitkárt, és nyerjék meg ôt egy Várbarát Kör alapítása ügyének. Így is történt, nem kellett különösebb rábeszélés, Bokor Artúr a legmesszebbmenôleg pártfogolta ügyünket, amiért hálával és tisztelettel emlékezünk meg róla ma is. Óriási dolog volt mindjárt az, hogy az Úri utca 58-ban a gyönyörû dísztermet biztosította teljesen díjmentesen elôadásaink céljára.” A várbarátok ily módon folytatták az összejárást, a téma mindig ugyanaz volt, az eszközök is: lelkesedés, féltés, védés, esetleg kérés a Vár érdekében. A fordulat éve 1966, amikor egymás között hivatalosan is megalapították egyesületüket, amit a felsôbb hivatalos helyeken jóindulatúan és hallgatólagosan honismereti és helytörténeti törekvésnek neveztek el. A pohárköszöntôt természetesen az akkor 85 éves Ney Ákos mondta, a szöveget nem mulasztotta megküldeni a sajtónak. S most, 2006-ban ismétlôdik a történelem: egy Várbeli teázó-könyvesboltban, a Liteában újra pezsgôvel koccintanak a Vár barátai, de ezúttal az eseményrôl hírt adó írást, a hajdani lappal ellentétben, leközlik. A különbség csupán ennyi. – Hogyhogy csak ennyi? – kérdezi az elnök – a Körnek azóta több mint háromszáz rendes tagja van, akik lelkesen részt vesznek a Várnegyed múltját és kultúráját ápoló összejöveteleken. Sok száz vendég hallgatta például az István király állam alkotó tevékenységérôl szóló elôadást, a Vár irodalmi emlékeinek felidézését és a külföldi városok történelmi nevezetességeirôl szóló fellépéseket. Hivatalosan vagy nem, jelen vagyunk. Ez a lényeg. És folytatódik tovább a bemutató, az idézet ezúttal is Ney Klárá tól való (1913– 1999), aki édesapja halála (1967) után vette át tôle az elnökségen kívül a tollat is: „E sorokat ugyanabban a szobában írom, ahol bölcsôm is ringott, ugyanazok a bútorok vesznek körül, amelyeket szépapám 150 évvel ezelôtt hozatott ide. Mondhatnám úgy is, hogy a kör itt bezárul. »A« templom a világ minden katedrálisa mellett is számomra csak a Mátyás-templom, a Vár utcáinak, bástyasétányának kövein tettem meg elsô lépeseimet, itt jártam iskolába, ide láncolt az ostrom, innen indult el minden, ami új és elhatározóan más lett életemben.” – Na, hát így írt a Klára – veszi át a szót egy másik úriutcai –, ismertem személyesen, talán egyetlen „hibája” volt, hogy nem a huszadik századba kellett volna születnie. Ízig-vérig irodalmár, inkább illett volna a reformkor valamelyik szalonjába. – Például a Búcsú régi telefonszámomtól címû írását tökéletesen átéreztük, mintha valamelyik személyes tárgyunktól kellett volna megválnunk, amikor bejöttek ezek a digitális vonalak – vagy micsodák. – Lassan mi is eltûnünk, velük együtt... – Na, ne legyetek ilyen borongósak ezen a szép ünnepi napon, énekeljük el inkább a születésnapi nótát. Megkérem ezt a markos fiatalembert, hogy segítsen behozni a tortát! A jólszituált hatvanas készségesen segít, izgatott zizegés, mozgolódás támad, a hátsó sorokban elôkerül a gukker, az arcokra napsütés költözik, kislányos fecsegés, férfias idôidézés következik, s persze nem marad el a napi beszámoló, hogy a víz, a gáz, a bér, az ár, hogy lift nincs, hogy van, hogy rossz, hogy mállik a vakolat, süllyed a pince, és hogy a sétányokon díszcseresznyéket ültettek a jó öreg gesztenyefák helyére, pedig a nyolcvanvalahányból csak kettô volt menthetetlenül beteg, és állítólag társasházakra is lehet házi áldást rendelni: kiszáll a helyszínre a pap, és a közös költség sem emelkedik jelentôsen tôle, az esélyek viszont igen. Talán. Aztán lekapcsolják a villanyt, mert nincs mulatság tûzijáték nélkül, néhány eltévedt pezsgôsdugó kelt csak izgalmat, összeütôdnek a tenyerek, egy anyuka csemetéivel érkezik, könyvet vennének, de iskolatáskástól copfostól belecsöppennek az ünnepségbe, a gyerekek csak néznek a kedves nénikre és a nagyapaszerû bácsikra, tán még összefutnak a játszótér közelében, s persze, hogy a hab nekik jut a tortáról. ●
