Budapest, 2007. (30. évfolyam)

11. szám november - Horváth Júlia Borbála: Borongolások

dés és az idôjárás hajtja ôket – arccal a kassza felé, mondják –, nem csíziós na­pok ezek, mint egykor, amikor szüret idején a törvénykezés is szünetelt. Naponta csak annyi szôlôt szabad leszedni, amennyit a pár kilométerre telepített üzem azonnal fel tud dolgoz­ni; hatvan-hetven ember fejenként úgy negyvenládányit. A pincék teteje az égig ér, hatalmas fémüstökben oxigén­mentesen kezelik a szôlôlét, a belsô hô­mérsékletet számítógép szabályozza, de erjedéskor gyertyával kézben a legbiz­tonságosabb bemenni. Odafent, a fényes irodákban pedig terveznek, hány palack­ra és milyen címkére lesz szükség, a mar­ketingesek sem pihennek, vizsgálják, hol lehet az országban bemutatót tartani, és mikor jöhet a következô csoport a hely­beli programra. A falon körben oklevelek lógnak, Goldmedal: Budai Irsai Olivér; Silbermedal: Budai Cuvée; Mundus vini – sehr gut: Budai Müller-Thurgau, és hozzá különbözô évszámok. De azért elôkerül olykor egy-egy régi név, mint például Kocsis Pali bácsié, akit leginkább a sokat emlegetett Irsai Olivér atyjaként tartanak számon. Kocsis Pál, a „homok óriása” – ahogyan szikes hazájában, Kecskeméten nevezték –, ere­detileg festômûvésznek készült, majd lett Kossuth-díjas szôlônemesítô. Bognár édesapja 1912-ben végsô elhatározásra kérte, és a tetszô döntés hatására több hold szôlôt vásárolt neki, miután Kocsis Pál reményteljes ifjú végleg elhagyta Pá­rizst, s avval a mûvészélet kutyának se való bizonytalanságát. Öt évvel késôbb már ô maga szerzett idehaza elhanyagolt, rossz szôlôket, hogy megkezdhesse az új fajták nemesí­tését. Rövidesen a Kadarka és a Mathi­ász Jánosné keresztezésébôl megszüle­tett az elsô önálló fajta, amit százötven hibrid követett. Kocsis Pál utódai nem kisebb lelkese­déssel vetik magukat a borászatba, mint a nagy elôd, például Malya Ernô is, aki eredetileg méhész akart lenni, mégis díj­nyertes fôborász lett Tökön, a nyakashe­gyi szôlészetben. Egyik nyertes bora szokatlan körülmé­nyek között született. Általában három idôpontot jelöl ki szüretre, és az így nyert korai, középidejû és késôi szôlôt összeke­veri. Egyik évben azonban az elsô adagot elkönyörögte tôle a pezsgôgyártó kolléga, így csak a középidejû meg a kései szüre­telésbôl származó szôlô maradt meg. Mi­vel minél késôbb szedik le a szôlôt, annál magasabb a cukortartalma, az ily módon készített sauvignon délies jellegû, éde­sebb lett – és sikeres. Ugyan már, legyintenek a kisszôlôsök, beletesszük a termést a hordóba, azután majd csak lesz belôle valami. A borászok persze tiltakoznak, hogy ôk nem kémi­kusok, mindössze tudatosak, és állítják, hogy minden újbornak saját belsô fejlô­dése van, amit át kell élnie, abba beavat­kozni teljességgel lehetetlen. Abban viszont egyetért kis- és nagy­gazda, hogy a bort kóstolgatni kell. A különbség közöttük mindössze annyi, hogy egyikük hivatalból kiköpi a vizsgált egyedet, a másik meg isten ôrizz, hogy egy cseppet is elpazaroljon belôle. A kóstolás külön tudomány, kényes rituálét és sorrendet betartva következ­nek a borok. Elôször a jól bevált Sauvi­gnon Blanc, utána a Chardonnay kései szüretelésû, azután egy ritkaság, a száraz szürkebarát, még azután a szolid Cuvée; az egyik fûszeres, a másik gyümölcsö­sebb, az ízt sóssüteménnyel tanácsos feledtetni, kis történettel színesíteni, amitôl kigyúlnak az arcok, mint egyko­ron, amikor ha esett, ha fújt, összejártak a szomszédok, elôkerültek a finom falatok, és közben rendkívül tudománytalanul, viszont igen jól szórakozva egymás borát is alaposan végigkóstolgatták. ● 7 BUDAPEST 2007 november A buda-sashegyi domboldalakban az ezer­ötszázas évek óta termelnek szôlôt. A bor­vidék területe egykor a mainak többszörö­se volt. Négy körzetet tartottak számon: a Szentendrei, a Budai (Óbuda, Sashegy), a Promontori (Budafok) és a Tétényi szôlô­ket. A domboldalakat sûrûn betelepítették tôkékkel, amivel az ott élôk megélhetésü­ket biztosították. Az állandó lakosság szá­ma nôtt, idôvel még a legszegényebb zsel­lérnek is volt egy pici szôlôje, a budai és pesti polgárok körében egyre inkább divat­ba jött a pincézés. Eleinte, fôleg a Tabán­ban a török után megtelepedô rácok vö­rösbort adó kék szôlôfajtákat, elsôsorban kadarkát telepítettek, késôbb fehéreket is: rakszôlôt, mézesfehéret, budai zöldet, hosszúcipkájút, szlankamenkát, amelyek­bôl könnyû asztali borokat készítettek. Úgy tartották, a meszes talajtól magas lesz a bor savtartalma, és minél többet iszik belôle az ember, annál jobban megszom­jazik. A savas bor tökéletes alapanyagát adta késôbb a Törley család pezsgôinek. A tizenkilencedik század végére a filoxéra szinte az összes ültetvényt elpusztította. Ez után a szôlôkultúra soha nem nyerhette vissza régi fényét, és lassan kiszorították a szôlôket a gyümölcsösök. Az Etyek környé­ki, Vál-völgyi uradalmi szôlészet azonban új fajtáival és korszerû feldolgozási techni­kájával megtartotta hírnevét, és a pákozdi, sukorói, nadapi, velencei szôlôhegyeken továbbra is igen jó minôségû fehérbort ter­meltek. Az 1986-os bortörvényben már a buda-sashegyi borvidék részeként említik Etyeket, majd a környék – Tököt is bele­értve – 1990-ben újra megkapta az önálló borvidék elnevezést.

Next

/
Oldalképek
Tartalom