Budapest, 2007. (30. évfolyam)
11. szám november - Ongjerth Richárd: Lakni muszáj
ti partikon büszkélkedve barátaiknak, kollégáiknak új otthonukkal – meggyôzô és természetes módon hirdették szabadságukat, kényelmüket, függetlenségüket, mintát, széles körben terjedô divatot teremtve ezzel a városkörnyéki családi háznak. Varázsigék, imázshordozó meghatározások is születtek: a korábban külföldre szakadt, és ingatlanvállalkozóként hazatért üzletemberek amerikai importjában a „lakópark” lett a – máig hatóan – trendi bûvszó. A kifejezés eredetileg azokat az egy telken felépült, családi, sor- vagy ikerházakból álló objektumokat jelentette, ahol a beruházó a lakások és a szorosan azokhoz tartozó mellékfunkciók – például tároló, garázs – mellett más, a komfortosságot szolgáló létesítményeket – fitnesz vagy kereskedelem – is elhelyez az alapvetôen nagy zöldfelületi arányú ingatlan területén. Elôbb-utóbb minden olyan telek, objektum megkapta a „lakópark” nevet, amelyrôl a beruházó a „zöld környezet” képzetét akarta kelteni potenciális vevôiben. Feléledt a 19-20. századi szuburbanizációs korszak szóhasználata is, új, kertvárosias lakóterületek vagy „lakóparkok” tucatjai kapták a „liget”vagy a „kert” utótagú nevet, ezzel ismét csak a zöldövezeti jelleg hangsúlyozásával vonzerôt gyakorolva a vásárlókra. Az ezredfordulótól számíthatóan éledezô visszaköltözés ugyanakkor azt is mutatja, hogy a divat követése a jelentôs értéket képviselô ingatlanok esetében sem mindig a legjobb megoldás: korábban kiköltözöttek ezrei ébredtek rá néhány év elteltével arra, hogy nem szeretnek füvet nyírni, havat kotorni, és órákig az autójukban dugózni a munkahelyükre. Szomorúan kellett megtapasztalniuk viszont, hogy nagy álmaik nagy gonddal felépített otthona nem feltétlenül vág egybe mások álmaival, azaz a szuburbán villák, családi házak piacán sok lakás csak nehezen volt eladható. Ez a felismerés is hozzájárulhatott a városi lakások iránti kereslet növeléséhez – hiszen a nagy területû, magas színvonalú otthonok piacán most sem tapasztalható visszaesés. A másik divatteremtô hatás az EU-csatlakozás elôtt következett be, amikor híre ment a sajtóban, hogy több száz ír polgár vásárolt lakást Budapest belvárosában, jelentôs értéknövekedésre számítva. Az, hogy korábban legalább annyi osztrák, német vagy izraeli állampolgár cselekedett így, hidegen hagyta a piac szereplôit. A magyar közgondolkodásban rokonszenves, ugyanakkor szinte ismeretlen írek megjelenése viszont, akikkel szinte semmiféle történelmi kapcsolatunk nem volt, meglódította a belvárosi lakások piacát, ahol az elmúlt három-négy évben igen jelentôs vásárlási hullám zajlott le, jócskán felhajtva az árakat a használt kategóriában is. Hogyan tovább? A prognózis – összhangban a Magyarország, és ezen belül különösen Budapest jövôjével kapcsolatos gazdasági prognózisokkal – pozitív. A profi lakásépítési szereplôk, az életviszonyok javítására törekvô polgárok várhatóan további hullámokkal, de folyamatossá teszik az egyre inkább gazdasági vállalkozásként megvalósuló budapesti lakásépítést. Ezen belül – növekvô átlagos lakásméret mellett, idôszakos változásokkal – a kisebb városi lakások iránti kereslet éppúgy megmarad, mint a városszéli társasházas „lakóparkok”, vagy családi házas lakások iránti, miközben a piac viszonyai a korábbinál várhatóan kiegyensúlyozottabbá válnak. S tekintettel arra, hogy az elmúlt évek nagyszabású projektjeiben a pályakezdôk, egyedülállók számára alkalmas garzonok kerültek túlsúlyba, várható, hogy azok a családot alapító „fészekrakók”, akik a gyerekeik megszületése után nagyobbat akarnak majd szerezni, de az öröklakás nagyobbra cseréléséhez – gyakran a korábbi hitel törlesztése mellett – nem képzôdik elég jövedelmük, keresletet támasztanak a ma igen népszerûtlen piaci bérlakások iránt is. Függetlenül attól, hogy a mai magyar közvélekedés ezt az otthont kínáló önfinanszírozási formát kidobott pénznek tekinti. ● 5 BUDAPEST 2007 november Angyalföld, Teve utca és környéke
