Budapest, 2007. (30. évfolyam)
10. szám október - A címlapon: Balogh László: Megemlékező a Corvin köznél
BUDAPEST 2007 október BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXX. évfolyam, 10. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1089 Budapest, Elnök utca 1. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 323-0103 Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Fôvárosi Közgyûlés Kulturális Bizottsága támogatja Tördelés: Huszár András Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök utca 1. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Újra Pesten az öreg Leica (2. oldal) A hátsó borítón: Az Alvinczy-temetô halottai (21. oldal) BUDAPEST lakói szinte láthatatlanná váltak, amióta zümmögô zárak és telefon-berendezések állják el a kíváncsiak útját a házak kapujában. Pontosabban: a lakókat magukat persze látni, hiszen ott sietnek az utcán, tülekszenek a boltokban, egymás lábára hágnak a buszon, és ôk dobolnak idegesen a kormánykeréken is, miközben állnak, állnak az állandósult dugókban. Ám hogy laknak is, azt csak tudjuk, de nem látjuk. A házak évtizedek óta csak homlokzatok. Mögéjük lesni nagyon ritkán van esélye az embernek. Pedig a legtöbbször megéri próbálkozni. Ha rászokunk, hogy minden nyitva lévô kapun azonnal belépjünk, csodás oldalát ismerhetjük meg ennek a városnak. Keramitos udvarokat, az ég tudja csak, honnan és mibôl táplálkozó, hatalmas fákkal. Rég kiszáradt kutakat, színes üveggel fedett folyosókat, vörös mészkô gangokat és szépséges kovácsoltvas rácsokat. Láthatunk a kapubejáratot ékesítô dombormûveket, terrazzóba dermedt üdvözleteket, fakockás kocsibejáratot és rücskösre kopott kerékvetôt. Porolót, utca zajától megóvott kerti lakot, udvarba épített mûhelyt – egyszóval mindent, ami a városi élet természetes kelléke, velünk élô múlt, tapintható történelmi segédlet. A szeptemberi örökség-napokon érthette meg igazán az ember, mit veszít, amikor kiszorul a járdára, és már nincs módja belesni a falak mögött zajló életbe. Amikor beléphet a Kis János altábornagy utcai Medgyaszay-házak udvarára, vagy végigsilabizálhatja a Szép utcai Nyiri és Lauber-féle bérház lépcsôházi feliratait – lift, portás, házfelügyelô, óvóhely –, akkor a város történelmébôl, a valaha benne élt emberek magánhistóriájából kap ízelítôt. Letûnt életformákról, a háztartás mindennapi rutinjáról, a társas érintkezés kimondott és kimondatlan szabályairól szerez jóval kézzelfoghatóbb ismeretet, ha nem könyvben olvas róluk, hanem a saját szemével látja a cselédlépcsôt, a falikutat vagy a lakók névjegyzékét az elôtérben. Mindez már csak akkor lehet érdekesebb, ha nevet is kap. Ha tudjuk, hogy ki volt az, aki mindennapjaival kitöltötte a falak közötti ûrt: ismerjük az iskoláit, foglalkozását, házastársát, gyermekeit. Ha beleshetünk az ôt körülvevô tárgyak regimentjébe, vethetünk egy pillantást a könyvespolcára, tudjuk, milyen csempe borította a fürdôszobáját. És persze csillagos ötös a látvány, ha az a bizonyos név valóban ismert: mûvészé, közéleti személyiségé, messze földön híres krakéleré. Budapesten ma még lámpással sem nagyon találni olyan „életmúzeumot”, ahol a város megszemélyesített múltját lehetne megismerni. Az Andrássy úti Postamúzeumban a tárlók mögött felsejlik a Saxlehnerek nagypolgári pompája. A Mai Manó ház megmutatja, hogyan élt egy tisztes iparosember. A legtöbb helytörténeti gyûjteményben vannak – mûvi, sosem volt, de a semminél mégis jobb – „enteriôrök”. De annak a tapasztalati élménynek a közelébe se érhetünk, amely a Chicagóba látogatónak adatik meg: hogy végigjárhassa a nagyszerû építész, Frank Lloyd Wright saját tervezésû házát, láthassa a stúdiót, a gyerekszoba játszósarkát és igen, még a toalettet is. A múlt megôrzésének és megszemélyesítésének ezért fontos állomása az a kezdeményezés, amelyet Nagy Károly indított egy Üllôi úti bérházban, amikor a körfolyosós udvaron kiállítást nyitott az épület egykori hírneves lakójáról, Ágai Adolfról. Hiszen bár a házban már nincs kézzelfogható emléke a kitûnô újságírónak, a falak állnak, és ez kétségtelenül szilárd kapocs a múlt és a jelen között. Ahogy a hely vakolatban-kôben megtestesülô történelmét igyekszik továbbörökíteni Detvay Jenô és Hangyál Judit is, amikor fotográfiákkal s hozzájuk kapcsolódó történetekkel avatja kiállítóhellyé egy Podmaniczky utcai bérház vedlett lépcsôházát. Merész nyitás ez ugyancsak, még akkor is, ha a benti kiállítás elé gyakran sorompót emel az újra és újra becsukódó házkapu. Hiszen ezek a tárlatok nem csak azokhoz szólnak, akiknek amúgy is van kulcsuk a benti világhoz. A külvilágot is bevonják a ház életébe, közössé teszik a személyes múltat. Segítenek meggyökeresíteni egy fontos gondolatot: hogy nem pusztán falak és utak összessége, történelmi adatok és évszámok hosszú lajstroma, hanem az elillanó emberi sorsok összessége is a mi városunk, BUDAPEST
