Budapest, 2007. (30. évfolyam)

9. szám szeptember - Jolsvai András: Visszajáró XLII.

fotó: Sebestyén László 11 BUDAPEST 2007 szeptember Lássuk, meddig mehetünk el formabon­tásban. (A sarokig, de ott majd meg kell állanunk a piros lámpánál.) Mert bár mi hozzuk a magunk számára a szabályokat, az élet meg valahogy úgy hozza, hogy minduntalan át-meg áthágjuk ôket. Most például egy egészen szabálytalan sétára invitálom önöket. Egy bevásárló­központban fogunk kóborolni, plázában, ha jobban tetszik, ott, ahol honfitársaink többsége is vándorol manapság sza­badidejében. Vállalkozásunk szokatlan ugyan, de magyarázható. Igaz, eddig még nem vettünk részt fedettpályás sétá­ban egyszer sem, de nem is jártunk még olyan épületben, melyben egy egész kis város rejtezik el: utak, terek és sétányok szegélyezik egymást. Olyan az egész – elsô látásra –, mint egy lakótelepi köz­pont, (tudom, tudom, manapság lakó­parknak illik mondani az ilyet), minden van benne, csak épp a lakások hiányoz­nak. (Úgy tûnik, sokaknak azok sem: vannak, akik egész életüket ott töltik a plázákban. Nem tudom, hogy csinálják, de tény.) Egyszóval az effajta bevásár­lóközpont már térbelileg is része lett a városnak, része lett életünknek, nem te­hetünk úgy, mintha ott se lenne. Ami mármost az ott-ot illeti: e tekintet­ben nem lehet panaszunk. A pláza, me­lyet ma bebarangolunk, nem a várostól vett el hasznos területet, hanem egykori MÁV-raktárak helyén épült fel, a Nyu­gati pályaudvar mögött. Meghódított, új terekrôl van szó tehát, így hát klasszi­kus visszajárásról nem is beszélhetünk, hiszen ahogy önök sem, úgy én sem jártam-járhattam ott korábban. (Vasutas olvasóimat – akiket ehelyütt megkülön­böztetett tisztelettel üdvözlök – nem számítva.) De mellette, érdekes, jártam ezerszer is. Gyakran sétáltam végig ifjú­koromban a komor kerítés mellett, mely a Váci út jobb oldalát szegélyezte itt, egészen a Lehel (akkor Élmunkás) térig. Szerettem ezt a negyedórás barango­lást, szerettem egy kicsit befelé figyelni ilyenkor, elmélyedni gondolataimban, összegezni a pesti látogatás élményeit, mielôtt – villamosra szállva – elindultam volna távoli szülôvárosom, Újpest felé. Azt persze nem is álmodhattam, hogy egyszer fényes, hívogató portálok, ház­oldalnyi reklámok és egy egész bevásár­lóváros áll majd az ütött-kopott kerítés helyén. (Mögött.) Igaz, azt sem sejthet­tem egykor, micsoda változáson megy majd át az egész Váci út. (Az édesanyja nem ismerne rá, csak annyit mondok.) Rendszeres olvasóim nyilván nem cso­dálkoznak, ha azt mondom, a pláza nem az én világom. (És akkor még bársonyos finomsággal fejeztem ki magam.) Van ben­ne valami mûvi, valami talmi, ami ráadá­sul a lényegéhez tartozik – ez az, ami leg­inkább távol tart tôle. És persze a tömeg, a személytelenség, az uniformizáltság, a kultikus fogyasztás. Nem is fordulok elô gyakran benne – háromszor-négyszer, ha voltam eddig, életmentési célokból. (Hol lehet máshol este tízkor koaxiális kábelt vásárolni, mondják?) Ugyanakkor nem lehet nem észrevennem, milyen gyorsan helyet követelt magának ez a mûfaj a pes­tiek mindennapi életében. „Találkozzunk a szökôkút alatt”, ez a mondat mára olyan természetes lett, mint ifjúkoromban ez: „Az EMKÉ-nél, a szokott helyen.” Azért, mivel mi csak nézelôdôk va­gyunk, tegyünk magunknak némi en­gedményt s menjünk valamely reggeli órában. A boltok többségükben csak tízkor nyitnak, de a bevásárlóváros már korábban is nyitva van. Sokszorosan jól járunk. (Sôt, jól járkálunk.) Ingyen parkolhatunk (tízig), nincs tömeg, s né­zelôdhetünk kedvünkre. Az elsô benyomás (építészetileg) meg­hökkentô. Józan célszerûség és értelmet­len fennhéjázás, hûvös rendszeretet és káoszigény ad randevút itt egymásnak. Ez is a cél, nyilván. Leigázni, leláncolni, elbûvölni a látogatót. A parkolószint a második emeletben folytatódik, aztán hirtelen kettéválik az út, s nincs benne egy cseppnyi egyenes sem. Muszáj segítségül hívni a térképet, ott derül ki, hogy három és fél szinttel kell számolnunk (a kiszolgálószinte­ket nem számolva), azon belül is oldal­ágakkal, olyan az egész, mint három és fél egymásra épített Tisza a szabályozás elôtt. (A hasonlat méltó az eseményhez, ennyit mondanék.) A boltokra ne vesztegessünk külön szót (láthatóan ugyanazok a mûfajok követik egymást), elég, ha az utcanevekre van szavunk. Igen, a pláza (ez az egy, ha jól tudom), utcákra és terekre oszlik, mint a való világ. Nem tudom, kinek a tisztje volt eme utcáknak nevet adni (itt nem kellett polgármesteri jóváhagyás, testületi ülés), tény, hogy az utcák a magyar irodalom, építészet és tudomány legjelesebbjeibôl rekrutálódtak (kíváncsi lennék, mit szól­na Krúdy vagy Kosztolányi e megtisztel­tetéshez?), de még néhány fejedelemnek (Bethlen, Bocskai) is jutott hely. Játszva tanulunk, na. És ha még nem mondtam volna: a víz­esést meg Niagarának hívják. ● Visszajáró XLII. Jolsvai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom