Budapest, 2007. (30. évfolyam)
8. szám augusztus - Zeke Gyula: "Pesti gyereknek lába nyomát is eltakarítja az őszi eső..." - beszélgetes Kosáry Domokossal
jól van, eljöhet, de nem beszélhet. Ülhet a padban, hallgathat, de nem szólalhat meg az órán. Ez így ment egészen addig, míg az ötödik vagy hatodik alkalommal feltett egy kérdést, hogy errôl a problémáról ki írt, milyen könyv szól róla. Körbenézett, tudja-e valaki, nem tudták. Én tudtam, mert az Eötvös Kollégiumban az volt a szokás, hogy az idôsebbek a fejünkbe verték, hol állnak a szakkönyvek a könyvtárban a polcon. Ma is tudom, hogy hol állnak. Tehát ha megjelent egy új könyv, nekünk nem csak azt kellett tudunk, hogy mirôl szól és ki írta, de azt is, hogy hol áll a polcon. Az elsô éves úr tudja? – fordult felém, én rögtön mondtam, hogy ez és ez. Erre azt mondta, hogy jól van, akkor mától fogva az elsô éves úr is beszélhet. Kora 19. századot tartott, nagyon jól. Föladott óráról-órára úgy háromszáz oldalt, hol magyarul, hol németül, néha latinul is, azt nem kellett föltétlenül mind elolvasni, csak kiszedni tudni belôle a lényeget. Mályusz Elemérhez is járt? Igen, a következô évben, másodévben. Mályusz akkor került Budapestre, addig Szegeden tanított. Érdekes figura volt. Rendkívül képzett, könyörtelen szakember, aki ugyanakkor nem volt kellemes személyiség. Legendás szakmai és emberi ellentét feszült Szekfû és közte, egyáltalán beszélô viszonyban voltak egymással? Hát nem, majdnem. Lehetôleg kikerülték egymást. Persze hogyha szembe találkoztak, akkor azért köszöntek, úriemberek köszönnek egymásnak. De Mályusz meglehetôsen agresszív volt és kíméletlen. Nagyon jó órákat tartott, de amikor egy kollégáról szó esett, akit nem becsült sokra, azt lehülyézte, nem szó szerint, de lényegében. Váczi Pétert például valamivel késôbb ismertem meg, kitûnô történész volt ô is, de én elôször azt hittem, hogy tök hülye, mert Mályusz azt mondta róla. Szóval nem, es macht sich nicht. Ezt nem csinálja az ember. Mindenesetre mondhatjuk, hogy Szekfû nem várt el szoros tanítványi hûséget, tehát el lehetett menni akárkihez? Persze. Szekfû nagyon udvarias volt, urazott mindenkit, az akkor így ment. Nekem furcsa volt, de így ment a szemináriumban is. Mályusz sokkal inkább gyötörte az embereket, szigorúbban fölkészítette ôket. Hajnal István? Ô csak harmadévben jött, nagyon érdekes volt, de nem jó elôadó... Szekfû sem, ugye? Szekfû pláne nem. Alig lehetett követni, halkan beszélt, és nem tagolta eléggé a szavakat, kicsit motyogásszerû volt az egész. Így beszélt, és akinek nem tetszett, kimehetett. Hajnal István egyetemes történetet adott elô, 16-17. századot. Akkoriban az írásbeliség volt a vesszôparipája, mindenütt azt fedezte fel, hogy mi a hatása, a jelentôsége. És ez nagyon érdekes volt. Szóval jó történész volt és rossz elôadó. Egy esetre emlékszem vele kapcsolatban, amit nem értettem, és nem igazán tetszett. Tüntetések voltak épp az egyetemen, ami úgy ment, hogy két antantszíjas fiatalember feltépte az ajtót, jónapot kívánok, professzor úr kérem, mondták, tüntetést tartunk, tessék abbahagyni az órát. Hogy miért tüntettek, azt nem közölték, és én sem tudtam. Nem törôdtünk vele, az Eötvös Kollégiumban elv volt, hogy egyetemi tüntetésekben, egyetemi diákéletben nem veszünk részt. Mert az csak arra jó, hogy az embert a tanulásban gátolja. Mi ezeket a külfiloszokat, ezeket a turulsapkás figurákat hülyének tartottuk, és mélységesen lenéztük. Mély csönd lett, Hajnal abbahagyta az elôadást, és azt mondta, csak az erôszaknak engedek. No most, ezt lehet mondani. De azt nem lehet csinálni, hogy utána csöndben ott ül, azok meg csak ott álltak ebben a harcias pózban és felszerelésben. És eltelt öt perc, eltelt hat perc, és Hajnal fölállt, és azt mondta, megyek. Hát nem volt erôszak! Ezért nem szerettem Hajnalt. Mert ezt így nem lehet. Ennek semmi köze a történelemhez, de ez az emberi magatartás, ez nem megy. Mert ha azt mondta, hogy csak az erôszaknak enged, akkor meg kell várnia, amíg fölpofozzák, vagy kihurcolják, vagy mit tudom én, de hogy egy szót sem szól, és csöndben elmegy, ez nem megy. Ezt én sohasem felejtettem el, és ma is befolyásol. Járt kávéházba az egyetemi évek során? Nem jártam, de az apám igen, és idônként elvitt magával a Balaton kávéházba. Inkább az elôzô nemzedékek, mi nemigen jártunk kávéházba. Szekfû például az élete nagy részét ott töltötte. Reggel bement a Centrálba, ha valakivel elintéznivalója volt, odarendelte, és ott tárgyalt vele. Én is sokszor voltam a vendége. Ez persze megtiszteltetés volt, csakis az ô meghívására lehetett odamenni. Senki nem merészkedett volna csak úgy az asztalához, das kommt nicht in Frage. A bejárattól balra az ötödik vagy a hatodik asztal volt az övé. Mindig ott ült, oda volt készítve az újság, meg minden. Nem tudom, miért épp a Centrálba járt, talán a bölcsészkar közelsége miatt. Hogyan élt diákként, járt-e koncertre, színházba, milyen irodalmat olvasott szívesen? Fischer Annie-nak minden koncertjére elmentem. Bartókot is hallgattam, de inkább Fischer Annie-t, jobban tetszett a zene, amit játszott. Színházba kevésbé jártam, az valahogy nem fogott meg. Irodalmi felolvasásokra viszont szívesen elmentem, könyvnapokon és máskor is. Sokat olvastam. Jókait mindenestôl, ôt nagyon szerettem, de kortársakat is nagy számban, szinte mindent. Hozzá kell tennem, hogy igazán nagy hatást senki sem tett rám. Móricz, de még Krúdy sem, én nem találtam meg benne azt az andalító álomvilágot, amit mások. Kosztolányitól is maradandóbb emléket csak az Édes Anna hagyott bennem, mert annak van társadalmi mondanivalója is. Személyes kapcsolata volt valamelyikükkel? Móriczot már említettem, az ugye gyerekkori dolog volt, Kosztolányival viszont a Centrálban ismerkedtem meg. Mi is, Eötvös kollégista diákok, nyolcantízen egyszer egy héten összejöttünk ott, tulajdonképpen Szekfûéket utánoztuk. Ez még megengedhetô foka a tanítványi utánzásnak. Ôk ugye lent ültek, mi pedig fönt, a karzaton. Ott ismertem meg Kosztolányit, Kosztolányiné útján, aki valamiért a fiatal fiúk között nyüzsgött. Az volt a benyomásom, hogy derék nô és szimpatikus is, csak egy kicsit bolond. Ô jött oda hozzánk, bemutatkozott és beszélgetett velünk, azután ô mutatott be bennünket Kosztolányinak, de ennél tovább nem ment a dolog. Milyen volt Budapest a harmincas években? Zajos. Nem imponált nekem soha különösebben ez a város. Soha nem éreztem magam pestinek. Furcsa és bizonyos fokig idegen hely maradt nekem, nem azonosultam vele. Bár volt egy karácsonyi versem, ami – ha jól emlékszem – így kezdôdött: „Pesti gyereknek lába 8 BUDAPEST 2007 augusztus
