Budapest, 2007. (30. évfolyam)
8. szám augusztus - Zeke Gyula: "Pesti gyereknek lába nyomát is eltakarítja az őszi eső..." - beszélgetes Kosáry Domokossal
nyomát is eltakarítja az ôszi esô.” Ezt kis gimnazista koromban írtam, de gúnyosan, valami megbélyegzô él volt benne, hogy a pesti gyerek, az kevésbé jó, mint a selmeci gyerek. Nem szorosan budapesti téma, de sokat beszéltünk Szekfûrôl, ezért megkérdezem. A négy évvel ezelôtti tévéinterjúban és most is említette Szekfû apolitikusságát. Hogyan egyeztethetô össze ez az 1945 utáni ténykedésével, mindenekelôtt a moszkvai nagyköveti szerepvállalással? S egyáltalában, miként ítéli meg Szekfû pályájában azt a szellemi törtést, azt a belsô kapitulációt, ami egész korábbi életmûve és az 1947-ben közzétett Forradalom után értékrendszere és világképe közt tapintható? Én nem látom Szekfûnél ezt a kapitulációt. Nem látom. Szekfû számomra ugyanaz az alak, kezdettôl végig. Ô a moszkvai követséget azért csinálta, és a Forradalom után-t azért írta meg, mert meg volt gyôzôdve, hogy abban a helyzetben azt kell csinálnia és írnia. Így kívánják a viszonyok. Semmit nem változott Szekfû. Azt mondta nekem egyszer, kérlek – mert akkor már tegezôdött –, vedd tudomásul, hogy ez addig fog tartani, amíg a Szovjetunió, amint a török hódoltság is addig tartott, amíg a török birodalom. Lényegében ugye igaza lett. És annyival is inkább kellett neki ezt hangsúlyozni, mert az akkori közvélemény – ma már nehéz fölidézni –, az emberek többsége úgy gondolta, hogy az oroszok öt perc múlva kimennek, az amerikaiak bejönnek, és akkor mindent elrendez a magyarság. A magyar hülyeség elképzelhetetlen ilyen vonatkozásban. Na most Szekfû kétségbe volt emiatt esve. Azt mondta, ha konfliktusba jutunk a szovjetekkel, azok laposra gázolnak minket. Tehát ismétlem, nem látok semmiféle törést a pályájában. Azt mondta, most ezt kell csinálni, mert így áll a helyzet. Németh László is ilyesmit olvasott a fejére. Hát persze. Télen az ember télikabátot vesz, nyáron pedig nem vesz télikabátot. És még hozzá kell tennem, hogy én Szekfûvel az egyetem elvégzése után is állandó érintkezésben maradtam. A tanítványi viszony barátsággá vált? Igen, mondhatom. 1944 ôszén kaptam egy üzenetet, hogy keressem föl. Elmentem hozzá, a Virágárok körül lakott. Azt mondta, kérlek, azért kérettelek, mert benned meg tudok bízni. Nekem jelenleg nincs hová mennem. Teljes létbizonytalanságban vagyunk a feleségemmel. Ha ki tudsz valamit találni... Erre gondolkoztam egy percig, és elhatároztam, hogy hazaviszem hozzánk. 1939 szeptembere óta a Sashegyen laktunk egy villában, aminek volt egy emeleti manzard-lakása. Azt adtam oda nekik, persze nem a saját nevükön éltek nálunk. Ott voltak a nyilas idôk és az ostrom alatt. Ortutay Gyula nálunk bújkáló felesége ráadásul akkor szült, úgyhogy ha nyilas házkutatás volt, én csak beszaladtam és szóltam neki, hogy Zsuzsa, szoptass, itt vannak a nyilasok. Azok bejöttek, látták, hogy mit csinál, éljenek a magyar anyák, mondták, vagy valami ilyen hülyeséget, és elmentek. Szóval valahogy mindig megúsztuk. És a város az ostrom után? Borzasztóan nézett ki, de mindazok ellenére, ami történt, érezhetô volt az emberekben valami többlet-energia, hajlandóak voltak újrakezdeni, igyekeztek rendet csinálni. Ez volt talán az egyetlen pont, amikor a magyar közönséggel többé-kevésbé elégedett voltam, amikor láttam, hogy hajlandóak újraépíteni az országot. Kivételes lélektani pillanat volt. Még én is, ahogy az intézetet rendbe tettük, fölmostam, amit különben nem szoktam csinálni. Napokon belül újrakezdtünk mindent, a tudományos munkát, könyveket írtunk és adtunk ki, egészen addig, amíg Rákosiék véget nem vetettek az egésznek. Miként történt ez? 1946 elején fölkeresett engem valaki, Rákosi meghívását nyújtotta át, hogy menjek el a Hermina úti rezidenciára, mert szeretne a jövô embereivel beszélgetni. El is mentem. Elôször arra akart rávenni, hogy vállaljak valamiféle civil vádló szerepet a Hóman perében. Mondtam, szó sem lehet róla. Az összejövetelen ott volt Szekfû, ott volt Illyés Gyula, ott volt Rusznyák, a késôbbi akadémiai elnök és mások, nyolc-tízen. Rákosi kifejtette, hogy azért csinálja ezeket a találkozókat, mert használható fiatalemberekre – Szekfû ugye nem volt már az –, van szükségük, akik segítenek újjáépíteni az országot. Valami negatívumot érezhetett bennem, mert megkérdezte, maga nem ért velünk egyet? Mondom, én sok mindennel egyetértek és sok mindennel nem. Például nem értek egyet azzal, hogy eny nyi nyilast vesznek föl a rendôrségbe. Ezen vitatkoztunk egy darabig, elkezdett magyarázni, mellébeszélt. Mivel kínálták meg a rezidencián? Valami sütemény és tea volt, de a Rákosi teája nem folyt le a torkomon. Édes vagy sós sütemény? A professzor úr édes szájú, emlékezhet rá. Az édes szájat is elronthatja egy olyan rosszízû egyén, mint a Rákosi. Én még annál rondább, undorítóbb frátert nem láttam. Hiszek az emberismeretben, a személyiség kisugárzásában. Rákosi kifejezett fizikai viszolygást váltott ki belôlem. De buta ember nem volt, sôt mûvelt is egy bizonyos szintig. Annál rosszabb. Nézze például ezt, a saját kötetemet dedikálta nekem. ● 9 BUDAPEST 2007 augusztus
