Budapest, 2007. (30. évfolyam)
8. szám augusztus - Zeke Gyula: "Pesti gyereknek lába nyomát is eltakarítja az őszi eső..." - beszélgetes Kosáry Domokossal
Tisztelt professzor úr! Olvasóink és szerkesztôtársaim nevében 94. születésnapja alkalmából külön is nagy szeretettel köszöntöm Önt folyóiratunk, a BUDAPEST hasábjain! Mi ként eddigi beszélgetôtársaimat, Önt is a városunkhoz való kapcsolatáról, viszonyáról faggatnám elsôsorban. Tudjuk, nem a fôvárosban született, adódik hát az elsô kérdés, mikor járt életében elôször itt? Életemben elôször 1919-ben jártam Budapesten. Selmecbányát huszonnégy órán belül kellett elhagynunk. Gyalog jöttünk át az Ipoly hídján, és egy ócska vasúti kocsival sikerült Pestig jutnunk. Öt éves voltam. A cseh hatóságok bevonultak, és mindenkinek megmondták, hogy maradhat, ha hûségesküt tesz Benešnek, vagy menjen el. Sokan eljöttek. Eljött az egész bányaipari fôiskola, amelynek akkor a nagyapám volt a rektora. Az intézmények kaptak vasúti kocsit, az egyének nem. Miután mi intézmény is voltunk, ezért bepakolhattunk egy kocsiba, persze így is sok mindenünk ott maradt. Nem volt semmilyen egzisztenciánk, apám állása, a selmeci Evangélikus Tanítóképzô, megszûnt. A bányaiskolában nyelveket is tanított, de hát az is megszûnt. Ha a békeidôben Pesten volt dolga, mindig a Deák Ferenc szállodában lakott, az Aggteleki utcában (ma: Kiss József utca), ami a Rákóczi útról nyílott, közel a Hauer cukrászdához. Oda mentünk lakni elôször. De nem tudtunk megmaradni Pesten. Apámnak kórházba kellett mennie, anyám pedig Osvátéknál lakott. Osvát Ernô, a Nyugat címû irodalmi újság megteremtôje, nagyon jó barátunk volt. Én nemigen szerettem ott lenni, mert a fürdôkádra nagyon kényes vagyok, és Osváték fürdôkádja kopott és rozsdás volt. Anyám, aki igen szívós és határozott egyéniség volt, szerzett végül egy óriás lakást a Rákóczi úton. A Rákóczi út már akkor is a legforgalmasabb utcák egyike volt, ha valami ünnepélyes felvonulás vagy temetés volt, az mind ott ment végig. Emlékszem például 1926-ban Blaha Lujza temetésére. Milyen emlékei vannak a városról ebbôl az idôbôl? Nem nagyon szerettem a várost, túl zajos volt nekem. Selmecen máshoz szoktam hozzá, el voltam kényeztetve. Ott én már öt éves koromban szabadon járkáltam, vásároltam is. Ha az apámnak szivarra volt szüksége, csak lementem a Szentháromság térre, át a másik oldalra, ott volt egy bolt, bementem és vettem egy szivart, meg három zsákbamacskát magamnak. Szóval azt a várost egy gyerek is belakhatta. Pestet és a Rákóczi utat nem. Elmaradt ezért valahogy nálam a másoknál oly gyakori, nagyvárosra való rácsodálkozás. Édesanyja a lakásban vezetett valamiféle szalonéletet? Nem, de sokan jártak hozzánk. Móricz Zsigmondot például így, gyerekkoromban ismertem meg. Emlékszem, meg is kérdeztem anyámat, miért sárga ennek a bácsinak a haja. Apám mûvész, zongorista volt. Az ô barátai minden hónapban összeültek egyszer-kétszer, és házimuzsikáltak. Számomra a zene ma is a gyerekkort hozza vissza, a biztonságérzetet, hogy minden rendben, hiszen szól a zene és este van. Mikor határozta el, hogy történelemmel kíván foglalkozni? Nem volt könnyû eldöntenem, hogy egyáltalán merre menjek. Sok vívódás után végül két lehetôség maradt, a történelem, ez gyôzött, és a fizika. Annak is inkább a gyakorlati része vonzott. Az iskolában a szertár oktatási segédleteit, különféle masináit például én magam csináltam. Távolságmérôt, ilyesmiket. Apám természetrajz szakos tanár is volt, a dédapám és nagyapám meg bányamérnök, ez tehát nyilván tôlük való minta és örökség volt. Az egyetem történelem és latin szakára végül is 1931-ben kezdett el járni. Igen, de volt elôtte még egy közjáték, amit kissé szégyenkezve mondok el. A Ludovikával is megpróbálkoztam. Hogy miért? Kamaszosan egyszerû meggondolásból. Ha minket megvertek, és menekülnünk kellett, hát akkor vágjunk vissza. Még a gimnáziumban gondoltam ezt el így. Apám utálta a katonaságot, ott volt a háborúban, végigélte az egészet. Az akarata ellenére jelentkeztem. Be is hívtak valamikor 1931 júliusában. Kora reggelre kellett odamennem, és azután állni és várni az Üllôi úti épület nagy udvarán. Ott lézengtünk vagy huszan-harmincan, semmi nem történt, amint az a katonaságnál lenni szokott, csak az idô múlt. Rettenetesen kezdtem unni a dolgot, gyönyörû júliusi napsütés volt, én meg egyre többet néztem a kapu felé. Ott állt két baka szoros vigyázzban, puska, szurony, minden, dühösen álltak a kapuban. Dél felé végre odajött hozzánk egy százados, és a hallásunkat kezdte vizsgálni. Énnekem akkor még nagyon jó hallásom volt, és hangosan elismételtem, amit a sarokba vonulva halkan motyogott: jaj de hülye ez a százados. Nem lett bajom belôle, csak láttam, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincsen. Azután a déli napsütésben egyszerûen kisétáltam a kapun. Utólag reklamáltak még, hogy ez nem így megy, de apám elintézte valahogy a dolgot. Még attól is óvakodott, hogy odaeresszen vitatkozni velük. Jöttek tehát az egyetemi és az Eötvös Kollégiumban eltöltött évek... Gombocz Zoltánnál felvételiztem. Kikérdezett különféle szerzôkbôl, például Jules Verne-bôl. Hogy hívták az Öt hét léghajóban a kutyát? Top, mondtam. Könnyû dolgom volt, mert Selmecen a mi kutyánkat is így hívták, épp Verne miatt. Gombocz szenzációs ember volt, a legkitûnôbb, legérdekesebb, legtöbbbet nyújtó ember. Én ugyan csak franciát tanultam tôle, a kezdô franciásokat mindig ô tanította. A történészek közül a háborúban megnyomorodott, azután fiatalon elhunyt Lucsics Pálra emlékszem. Oklevéltanos volt, nem nagy történész, de ô tanított meg 12-14. századi okleveleket olvasni. Ezt ma is nagyon fontosnak tartom, a szakmának a technikai részére is fel kell kell készülni. Megengedhetetlen, hogy a magyar közép- és újkorral foglalkozó valaki ne tudjon elolvasni és meg is fogalmazni egy 13. századi oklevelet. Szekfûvel hogyan és mikor került kapcsolatba? Szekfûhöz nem volt olyan könnyû bejutni. Én bementem nyomban az elején hozzá, udvariasan köszöntem, ez és ez vagyok, mondtam, bemutatkozni jöttem a tanár úrhoz, mert az óráira szeretnék járni. Hányad éves a kolléga úr? – kérdezte. Mondom, most kezdtem, elsô éves vagyok. Azt mondja, ez így nem jó, mert én csak a harmad- és a negyedévesekkel foglalkozom, az elsô és a másod év történelembôl a középkor, úgyhogy tessék menni a Szentpétery tanár úrhoz. Én azonban makacskodtam, hogy tanár úr, engedje meg mégis kivételesen, hogy eljárjak az órájára, mert engem az újkor érdekel a leginkább, elô akarok készülni már most. Szóval látta, hogy nem küldhet el könnyen, és engedett. Azt mondta, 7 BUDAPEST 2007 augusztus
