Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Csider István Zoltán: Wolfné, ha kártyázik: Király utca 29-31.
Meg aztán a szunyókálás sem az igazi volt, olyan Nagyapaféle, a mákszínû kárpittal bevont heverôn, nálunk sezlonynak is nevezik (én eleinte slezdonynak értettem, sehogyan sem tudtam összehozni: a mozdony rokona volna? – nyilván). Speciel Nagyapa is így mondta legtöbbször, de néha csak ágynak – ez hazugság volt. Ágynak nem volt elég széles, és különösebben kényelmes sem, Nagyapa talán mégis azon alhatta a legjobbat, minden nap odabújt néhány órára a verandán elszívott, ebéd utáni cigaretták és a pesszimista, cinikus életigenlések után. – Ez egy ilyen irodalmas, szentimentalista cikk lesz – mondta Geller. Egy író állítólag majdnem megírta A Király utcai kettôs gyilkosság címû elbeszélést, a bôvebb vázlatig jutott, aztán rohant a mindig hûvös redakcióbéli szobába, ahol aznap még jobban fázott, mint annak elôtte bármikor, élet-halál kérdése volt ugyanis, mit szól a szinopszishoz a szerkesztô. Miközben olvasott, arcizma sem rándult, aztán elengedte a pároldalas kéziratocskát, szinte csattant az íróasztalon a félfamentes paksaméta, mutatóujjal lökdöste egészen kis etapokban a szerzô felé vissza, minden pöccintéskor az undor egy újabb változata jelent meg az arcán, mindig egy újabb fokozat. – Ezt már megírta valaki, kérlek. – Tényleg? – kérdezte reménykedve az író, a kedvelt szerkesztôtôl kitelnék egy ilyen komiszság simán, mindjárt hahotázni kezd, hogy csak vicceltem, ez remek! ez nagyszerû! ez grandiózus! Hirtelen nem tudott több szinonimát, ideges volt. Az nem lehet, hogy ne tessék neki. – Tényleg. Többé nem találkoztak. – Keres valakit az úr? – Csak ezeket a garázsokat nézegetem. – Nincs azokon mit nézegetni. Már hogyne volna. A belváros egyik legérdekesebb garázsparkja található a 29-31. közös udvarán: a hullámpala tetejû, néha -oldalú, lakattal zárt buheraképzôdmények között nincs két teljesen egyforma. Némelyik egész szépen indult, a lakkozott deszkaajtós például, aztán mire a fedélhez érkezett a dolgos kéz, francba kívánta az egészet, lezárta valami abszolút oda nem illô, meghatározhatatlan anyagú lappal. Arra még futotta az erejébôl, hogy piros festékkel odapingálja a nevét, meg hogy Majakovszkij utca, oszt csókolom. Mások rozsdapártiak. A 14-es hely gazdájának nyilván a kocsi komfortja volt a legfontosabb, irigyeljük is azt a kisautót, amelyik forró augusztusi éjszakákon hullócsillagokat számolgathat – már persze, ha látja ôket a budapesti fényszmogtól, valamint érdekli egyáltalán az érdekérvényesítés ezen, kívánós-teljesülôs módja. Fábiánné Olga jóvoltából kiderül, nemcsak az imaginárius évtizedes rönóklió örül a csupán egy zöld hálóval védett beállóhelynek: a sokidézôjeles garázs mindkét szomszédját feltörték már, nincs, ami védje ôket oldalról. Az utolsó négy garázsnak ugyanaz lehet a tulajdonosa, mindnek az ajtajára mázolták: GK beálo, összesen mintegy tizenhatszor. Rigorózus helyesírónak garantált szívszélhûdés, itt szimpla folklór. A 9-10-es garázs közötti helyért nagyjából az összes kiskatonámat odaadtam volna; ha a 12-13-as közti nagyobbacska rést „kapom” ajándékba kunsági panelgyermekkoromban, még a playmobil hintót meg a lovakat is hozzácsapom: igazi gyerekbunker ez. Wolfné, ha kártyázik Király utca 29-31. szöveg: Csider István Zoltán, fotó: Sebestyén László A Király utcát befogadni olyan, mintha egy fájintos folytatásost bámulna az ember, jóféle szappant, amit soha el nem moshat igazán a kéz. Egész nap nézhetô, soha meg nem unható. Ébredés után nem sokkal még oké, tízórai elôtt is minden rendben, a látszólagos gondok dél körül kezdôdnek, alig észrevehetôen, uzsonnázni pedig már cammogva megy a tekintet, a pohár bortól átaludtunk egy délutáni szunyókálást, álmodtunk is. Nem probléma. Magára valamit adó szappanopera esetében nem baj, ha kihagyunk pár percet, mindig jönnek az emlékeztetô képsorok. A Király utca pedig ad magára. 24 BUDAPEST 2007 július ÉLÔ HELYEK
