Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Csordás Lajos: Nyomkereső a Ráday utcában
16 BUDAPEST 2007 június vagy egyesületek. Az anyagi háttér biztosítása után helyi önkéntesek – sokszor fiatalok, iskolások – segítenek a szervezésben, kutatják fel az áldozatok pontos adatait, elhurcolásuk történetét, keresik meg azokat, akik ismerhették ôket. Magyarországon az elsô ötven követ a német-magyar együttmûködéseket támogató Bipolar program keretében a német állam finanszírozza. A továbbiakban azonban az a cél, hogy nálunk is magánszemélyek, önkormányzatok vigyék tovább a kezdeményezést, megérezve az emlékezés szükségét. Hiszen Gunter Demnig emlékezethálója kezdetektôl fogva állami támogatás nélkül, teljes egészében az elkötelezett polgárok munkájából szövôdött. Nem mindenki nézi ôket jó szemmel. Münchenben például szkinhedek felszedték a már lerakott darabokat. Külföldön nehezen fogadják el a kezdeményezést, elôször például Párizsban is elutasították. Lengyelországban nem is engedték letelepíteni ôket, Prágával még most tárgyal a mûvész. Budapest az elsô kelet-európai város, ahol megjelennek. A kövek ellen olykor még zsidó szervezetek is tiltakoznak, mert úgy érzik, az utcán a járókelôk lábbal taposnak a holtak emlékén, mintha a kövek egyben sírok is volnának. Berger Ágnes , Berlinben élô pszichiáter és kultúrmenedzser, aki a projekt Magyarországra hozatalát kezdeményezte, nem ért egyet ezzel. Szerinte ezek a macskakövek nem azonos értékûek a sírkövekkel, nem szakrálisak, hanem csak elgondolkodtató mementók a lakóhelyek mindennapjaiban, melyek a történelmet láthatóvá és kézzelfoghatóvá teszik. Az eddigi holokauszt-emlékek kiemelkednek a mindennapokból, felettünk állnak, nem szerves részei az életnek. Ezek azonban a mindennapi életében is felbukkannak, egészen közelivé hozva a sokaknak már csak könyvekbôl ismert történelmet, személyes ügyükké téve az áldozatok sorsát. Ô maga is véletlenül botlott bele egyszer egy ilyen jelbe Berlinben, rácsodálkozott, s úgy érezte, Budapestre is el kell hozni a Stolpersteinéket, s aztán vállalta ennek megszervezését. Megismerte Demniget, aki a hatvany nyolcas lázadók generációjához tartozik, most hatvanéves. Kis mûhelybuszával járja a német városokat, s helyezi el a köveket. Aki megnézi a honlapját, láthatja, hogy a programja elég sûrû. Havonta tíz-tizenkét településen fordul meg. Olykor megfenyegetik, olykor ünneplik. Két éve megkapta például a német állam legmagasabb kitüntetését, a Német Szövetségi Köztársaság érdemrendjét a Stolpersteine projektért, tavaly pedig Köln díszpolgárává avatták. Igaz, amikor az elsô követ 1997-ben Kölnben lerakta, letartóztatták, s két napig fogva tartották. Mindig is provokatív figura volt, egyetemista korában például egy gyalogkerékkel (ahhoz hasonlóval, amilyet az „Egymillió lépés Magyarországon” kéktúrázói vittek magukkal) nyomvonalat festett a náci korszakban diszkriminált kölni városrészek köré. Munkásságáról a Ráday utcai 2B Galériában rendeztek kiállítást a mûvész magyarországi színrelépése tiszteletére, ahol ez a bizonyos festôkerék is látható volt. Persze az nem egészen igaz, hogy Budapest eddig híján volt a holokauszt emlékeknek. A Dohány utcai zsinagóga acél fûzfájától kezdve, a Páva utcai Holokauszt Múzeumig (ahol az áldozatok neve szintén falba van vésve), a Duna-parti vascipôkig és a Jászai Mari téri járdamozaikig sok helyütt állnak már a jelek, s ezeken kívül is jó néhány példát említhetünk. De tény, hogy az emlékezéstechnika nálunk más, mint a németeknél. A német emlékezetkultúrának nagy pozitívuma – mondja Berger Ágnes –, hogy komolyan megvizsgálták, mi az, amibôl elindulhat egy olyan történelmi folyamat, mint a nácizmus. És ezt csírájában, a hétköznapokban próbálják tetten érni. Berlin tele van a botlatókövekhez hasonló emlékeztetôkkel. Emléktáblákon idézik a zsidótörvények passzusait is, vagy a fasizmus korának mindennapi feliratait: „Zsidóknak tilos a bemenet”. A pesti bemutatkozás után a program vidéken folytatódik. Hiszen, mint említettük, ötven kô készült a Bipolar támogatásával, melyeknek egy része alföldi városokba kerül. Június 18. és 22. között Nagykôrösön, Szolnokon, Kiskunhalason, Szegeden, Makón, Kisvárdán, Mátészalkán és Újfehértón helyeznek el újabbakat. A makóiakat a pestiek is megismerhették a 2B Galériában. S hogy aztán lesz-e folytatás? Szerintem igen, engem például a Népszabadságban publikált, a programot bemutató írásom megjelenése után Hódmezôvásárhelyrôl hívott fel egy hölgy, hogy segítsek kapcsolatot teremteni a mûvésszel, mert ô is szeretne botlókövet állíttatni a szüleinek, egykori házuk elôtt. Minden áldozatnak persze biztosan nem jut majd. Ahhoz hatszázezer kellene. ● Részlet a 2B Galéria kiállításából
