Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Zeke Gyula: "Egy régi kép, egy kisgyerek"
17 BUDAPEST 2007 június Ha a nyolcadik kerületben járok, ma is a múltban merítkezem. Meglehet, mert ott születtem, ott láttam meg a napnak a világát, nevelkedtem és éltem tízéves koromig. De tán nem csak azért. Maradt, még mindig él ott a falak közt, az utcákon és a tereken valami szívszorító régiség, valami jellegzetesen pesti hangulat, jó százhúsz évnyi egysége, színe, szaga az idônek, ritmusa a térnek. Még azokon a részeken is, azoknak a szélén is, ahová barbár tömbjeivel, embertelen arányaival betört a panel. Sehol mélyebbre, ráadásul a hetvenes évek elejéig érintetlen belkerületek testébe, mint épp itt. Ha mondjuk a Harminckettesek tere felôl indulok el a Baross utcán az Orczy tér felé, és a Horváth Mihály téren elégedéssel nyugtázom, hogy kimeszelve áll az 1798-ban átadott plébániatemplom, valamint gyermekek lézengenek a Fazekas Mihály Gimnázium elôtt, hamarosan elérek a Szigony utcáig, honnantól is a pesti léptékben ôsi utca jobb oldalán már panelek állnak. Az immár fejbe építhetô telefonoknak köszönhetôen nem néznek ôrültnek, amikor megállok, nemtetszésemnek adok hangot, és csak ezt követôen indulok tovább az Illés utca felé. Amíg odaérek, nem csupán azt látom örömmel, hogy ép még a baloldal, vendégre vár még – igaz, étteremként már – a Tisza eszpresszó, ahol gyermekkoromban sötét kakaóporral megszórt stefánia-szeleteket majszoltam, és áll még a 112-es számú ház is, a színe is a régi zöldeskék, ahol 1962 és 1972 közt éltem, s amelynek berakásos, csontdíszes lakónév-tábláján még a kilencvenes évek elején is ott állt a nevünk, szóval nem csupán ezt látom örömmel, hanem – meglehet, elfogultan – azt is nyugtázhatom, hogy a 19. század végi baloldal hangulatban, arculatban nem adta meg magát ennek az új jobboldalnak, hanem elviseli, sôt konok kedvvel ellen is áll neki. (Az újabb idôk elmebetegei számára, akik a tihanyi ekhót is csak politikai áthallással engedik a fülükhöz, készséggel leírom az utat az Orczy tér felôl érkezve is.) S ha túljutok az Illés utcán, a Kálvária (az én idômben: Kulich Gyula) tértôl újra zavartalan a régiség íze. Ez volt a bevezetés, mely nélkül – ugye emlékeznek! – esélye sem volt az embernek fogalmazásból a négyesre, a külalak eleve kettes, a helyesírásba’ meg máris elbizonytalanodtam, talán nagy bével kellett volna írnom a bevezetést, és nagy tével a tárgyalást, mindegy, a fene megette már, hármas alá. Szóval most, hogy bevezettem Önöket a Józsefvárosba – az én Józsefvárosomba, amely szó hallatán ma is úgy bizsereg a tarkóm, mint a második csók után –, és itt vagyunk már együtt a tárgyalásba’, elmondom, hogy nemrégiben meglátogattam a Mátyás teret. Dolgom volt a Dankó utcában, ahová óvodába jártam, és nem siettem, kábultan sétáltam a környék utcáin, némelyiken negyven év óta elôször. A Mátyás téren – amelytôl annak idején mindenki óvott –, külön gyönyörûséggel álldogáltam, 18. századi fénnyel sütött a „Egy régi kép, egy kisgyerek...” Zeke Gyula
