Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Zeke Gyula: Utcakő, pléh-Krisztus, Károlyi kert, Rézangyal - beszélgetés Lackó Miklóssal
lelkes cserkész lettem. A csapat tagjainak többször kellett gyónniuk, utána áldozni – én persze nem gyóntam, de a csapatot vezetô pap az áldozáshoz már bevitt a templomba, s amikor ostyaosztásra került a sor, szinte észrevétlenül a már végzett fiúk közé tuszkolt. Ennek a kettôsségnek erôs hatása volt rám, kamaszkoromra mindkét vallásról az a véleményem alakult ki, hogy az egyiket se kell olyan komolyan venni. Nem estem át semmiféle hitbeli válságon – nem tudom, hogy ez pozitív vagy negatív irányban hatott-e „jellememre”. Érdekes, amit elmondtál, de térjünk vissza Budapesthez. Beszélj, kérlek, a háború elôtti és alatti pesti élményeidrôl! Beszélj még a Károlyi kertrôl is, amelyet már megemlítettél! Rossz világ volt, de hát fiatalok voltunk, és az élet izgalmas. Öten hatodikos korunk óta szoros barátságban együtt voltunk szinte minden nap, együtt lógtunk az iskolából, helyette sokszor délelôtti moziba jártunk, késôbb egy Rákóczitérhez közelesô biliárd-terembe, pontosabban pincébe. Az utcalányokat a tájék természetes lakóinak tekintettük. Nem tudom, hogyan maradt, mert maradt még idôm sokat olvasni is. Késôbb fölfedeztük a Károlyi kertet, hallgattuk nyáron a hangversenyeket. De az egész kertet a sajátunknak tekintettük, sôt – a Pál utcai fiúkhoz hasonlóan, de nem olyan nemes szemlélettel – meg is küzdöttünk érte. Akkoriban minden térnek volt egy galerije, amely estétôl nem tûrt meg „idegen” fiatal csoportokat. Egy este minket is ki akartak szorítani, de elvi erôszak-ellenességünk dacára szembeszálltunk velük. Nagy verekedésre nem került sor. Könnyen megvertek volna bennünket, de talán azért tûrtek meg, mert látták, hogy a köreiket nemigen zavarjuk, hiszen mást se teszünk, csak beszélgetünk. Ismertétek Mándy Ivánt, a kert és a Darling presszó szerelmesét? Igen, a Károlyi kertben ismertük meg mi is az írónak készülô Mándy t, aki ott sétált órákon át, ügyelve szinte elegáns, polgárias, nyakkendôs öltözetére. Láthatóan tudatni akarta a külvilággal is, hogy elutasít mindenféle romantikus zsenikultuszt. Barátjával, egy Braun nevû fiúval sétált, akirôl csak annyit tudtunk, hogy nagyon szereti nézegetni a játszótéren a kisgyermekes fiatal mamákat. Sokat beszélgettünk Mándyval, késôbb elárulta, hogy novellát vitt a Nyugatnak (vagy talán már a Magyar Csillagnak), s izgul, hogy elfogadják-e írását. Ismertem édesapját is, egy idôs „szabadúszó” újságírót, aki többnyire ott lakott a kert Magyar utcai oldalán, valamelyik kis penzióban. Valószínûleg Mándy hívta fel figyelmünket a Múzeum körút és a Károlyi kert közötti utcácskában található presszóra, az irodalomban Mándy révén külön szerephez jutott Darlingra, mely nekünk is törzshelyünk lett. Kis presszó volt, hat-hét asztallal, amelyek olyan kicsinyek voltak, hogy írni alig lehetett rajtuk. Nagyon jó hangulatú hely volt, egy húsz filléres csésze kakaóval órákig lehetett ülni benne. A gyakran váltakozó kiszolgáló lányok (emlékezetem szerint mindig egy volt belôlük) maguk is olyan fiatalok voltak, mint mi magunk. Mindig jó viszonyban voltunk velük, ha nem volt munkájuk, gyakran odaültek az asztalunkhoz. Talán 1945 után, amikor én már leendô feleségemmel jártam – együtt ellógva a szemben lévô Pázmány egyetem sok-sok órájáról – a Károlyi kertbe, s mutattam meg neki a Darlingot is, új vezetôje lett a presszónak, egy szép, fiatal, vörös hajú nô, aki késôbb ugyancsak feltûnt Mándy vagy barátai írásaiban, ô vagy ôk látták el ezzel az izgalmas névvel: Rézangyal. A név találó volt. Végül még egy „tér”: egy Izabella utcai, az Andrássy úthoz közeli szobrász mûterem, ahol új, közben szerzett barátok éltek és dolgoztak, Szôllôsi Endre és sógora, a szintén szobrász és rendkívül tehetséges, idehaza soha be nem futott Berczeller Rudi . Izgalmas hely, sok fiatal kortárs képzômûvész látogatóval, a háború éveiben, sôt azután is szinte második otthonunk A szomszéd mûteremben a szobrász Kerényi Jenô lakott. Új barátként tûnt fel a sajnos kevés mûvet hátrahagyott Sikuta Gusz táv, fiatal festômûvész. A mûterem a legnehezebb években volt egy széles baráti kör központja, társalkodó és játéktere, a legszebb régi magyar népdalokat ott tanultam meg. Ha megengeded, itt be is fejezném a beszámolót, kihagyva most azt a számomra különösen izgalmas idôszakot, amit – a véletlen szerencsének köszönhetôen – 1942-tôl két éves vidéki munkaszolgálatban huszadmagammal dolgoztam végig a Fejér megyei nagy Wimppfen-birtokon, kitanulva a mezôgazdasági munkák majdnem minden fajtáját, szinte beépülve a pusztai agrár-cselédség életébe. Valójában köszönöm a sorsnak, hogy ezt a két évet ott tölthettem. A pusztaiak körébôl e két év alatt egyetlen antiszemita szó se hangzott el. Olyan hely volt ez, hogy munkavezetônkkel, Sándor bácsi val szabadon azon vitatkoztunk, hogy eljöhet-e majd egyszer olyan idô, amikor a mezôgazdasági munkásoknak is csak napi nyolc órát kell dolgozniuk – ô ezt persze kétségbe vonta, én, újsütetû marxista meg csökönyösen állítottam. Utána, többször megszökve, följelentve, nyilasoktól elfogva, majd újra megszökve én is átéltem a háborús pusztulásnak kitett, ostromolt Budapest nehéz hónapjait. A német vereséget én is fölszabadulásként éltem át. ● 32 BUDAPEST 2007 május
