Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Zeke Gyula: Utcakő, pléh-Krisztus, Károlyi kert, Rézangyal - beszélgetés Lackó Miklóssal
dó hazai munkásság (s a bányászok és más dolgozó rétegek) családi-társadalmi kapcsolataira. Ezek az adatok akkor még egy nem túl gyakran használt módszerre is ösztönöztek: kijártam több fôvárosi (és egy-két vidéki) nagyüzem nyugdíjas klubjaiba, s családfákat készítettem (több mint százat) 75. évüket már betöltött öreg munkásokról. A megkérdezettek eleinte furcsállták, hogy nem arról kérdezem ôket, hogy ki volt közülük vöröskatona tizenkilencben, hanem családjuk múltjáról, feleségük ôseirôl, régi életviszonyaikról. Akkor térjünk át azokra a kérdésekre, amelyek most minket nagyon érdekelnek, budapesti élményeidre. Nagyon szeretem Budapestet, még ha néha persze szidom is. Nem azért szeretem, mert építészetileg olyan szép volna. Fülep Lajos is sokszor – indokoltan – szidta, maltervárosnak nevezte. Igazából a ma már csak mutatóban található 19. század eleji klasszicista épületeit, s Lechner Ödön és követôi sajnos elég ritka szecessziós mûveit becsülte. De a már otthonos városlakót nem is az ilyen helyek vonzzák igazán. Az egy idôben reám erôsen ható Walter Benjamin , Berlin imádója írta egyik szép esszéjében, hogy a régi városlakót nem annyira a történeti emlékek érdeklik, sokkal inkább azok a helyek, ahova élete egy-egy jelentôs élménye fûzôdik, vagy amit a megszokás tett számára fontossá. Az utcasarok, ahol elôször randevúztam, egy járdasor, amelynek köveit iskolába menet, hogy ne feleltessenek, babonából kerülgettem (Radnóti Miklós versébôl tudjuk, sokan hittünk ilyen varázsos jelekben). E helyek jelentik a ma sokat emlegetett, sokféle tartalmú „tér”-t, amelynek nemcsak helyrajza, hanem élményekkel teli mélysége, struktúrája és sajátos légköre is van. Ilyen volt nekem Pest, fôleg a VIII. kerület, amelynek több pontján laktunk, a legtovább a Szentkirályi utcában, közel az Üllôi úthoz, szemben a Baross utcai klinikákkal. Ilyenek voltak a nagy házak között gyakran nagyon szûk városi terek. Három valóságos tér áll különösen közel a szívemhez: a Kálvin tér, gyönyörû régi kútjával, szép református templomával. Egy kedves leánybarátunk, vizsgájára készülve, Bach-mûveket játszott ott nekünk barátoknak az amúgy üres templomban. Szinte boldog voltam, ha egy könyvben e térrôl olvastam – például Móricz Zsigmond nagyszerû regényében, a Rab oroszlánban, amint a vidékrôl származó öregedô hôs megcsodálja a teret, majd a tömegben észrevesz egy tovaillanó szép nôt, s alakját szemmel követve, igazi városi élményként (akaratlanul Baudelai re-t idézve) azt mondja magában: sose látom többé. A Kálvin térhez közel volt a Savoy mozi, s mint lelkes moziba járó, fôleg nyáron, egymás után sokszor két elôadást is megnéztem – igaz, akkor egy jegyhez gyakran két film vetítése is járt. Egészen más élmény volt s örök emlékhelyem maradt a Mátyás tér, mely közel volt iskolámhoz, a Zrínyi Miklós gimnáziumhoz. A gödöllôi premontreieknél eltöltött elsô évek után ebbe az igazi pesti „tömeggimnáziumba” jártam, s itt is érettségiztem. Liberális szellemû volt, néhány kiváló, tudósnak is beillô tanárral. Egy sarokkal odébb volt a Mátyás tér, nagyobbrészt a mély szegénységhez tartozó lakóival, köztük sok cigánnyal, s egyik legmaradandóbb emlékemmel: a tér sarkában álló pléh-Krisztussal. Nagyon régi, rozsdás, ütött-kopott szobor volt, a lábánál mindig cserélôdô olcsó virágcsokrokkal – számomra a nagyvárosi szegénység szimbóluma. Végül ott volt a Károlyi kert, már túl a kerületen, a Belvárosban, szemben a jogi egyetemmel. Milyen családban, milyen körülmények között nôttél fel? Nagy család voltunk, öt gyerek, apa, anya, élete utolsó éveiben velünk élt anyai nagyanyám is. Édesapám szíjgyártó-bôröndös iparos, egy ideig sikertelen Mester utcai kiskereskedô, majd a harmincas évek végétôl egy szíjgyártó szövetkezetben „mindenes”, munkás és könyvelô is. Édesanyám „háztartásbeli”, vagyis otthon vívta mindennapos csatáit a kevés pénz beosztásáért. Három leánynôvérem közül csak egy érettségizett, én öcsémmel gimnáziumot végeztem. Nagyon szegények voltunk, helyzetünk csak akkor javult, amikor valami keveset már én is kerestem (érettségi után egy elég nagy bôröndös-gyárban egy éves tanonckodás után szakmunkásként dolgoztam – bár mindig jó tanuló voltam, nem volt reményem, hogy 1939 után az egyetemre fölvegyenek.). Életviszonyaink nekünk is – mint a munkásoknak vagy akár a különben üldözött zsidó polgárok jórészének – a háború alatti hadiipari beruházások teremtette konjunktúra idején javultak, akkor, amikor egyébként más, a szegénységnél is súlyosabb veszélyek fenyegettek. Milyen veszélyekre gondolsz, s hogyan élted át ôket? Fél-zsidó származású vagyok, s ezt azért említem, mert egész ifjúkoromat erôsen befolyásolta. Anyám mélyen hívô katolikus volt, burgenlandi német, nagy, elszegényedett hentes-családból lett pesti munkáslány. Apám a múlt század (ez lesz nekem már mindig a 19. század) negyvenes éveiben Morvaországból bevándorolt zsidó családból származott. Teljesen neológok voltak, erôs bécsi családi kapcsolatokkal, a régi zsidó vallási és szokáskultúra távol állt tôlük. Nagyapám elôbb a vasútépítéseknél volt valamilyen tisztviselô, azután lett szíjgyártó-bôriparos. A rokonok között volt suszter, kereskedô és nagyon sok pipametszô. Szüleim 1911-ben házasodtak össze, a gyorsan születô gyerekek közül a lányok katolikusok lettek, a fiúk zsidó vallásúak. Mindezt azért mondom el, mert a szüleim nagyon jó, sírig tartó vegyes házasságából származó kettôsség sokáig egész világképemet befolyásolta. Hat-hétéves koromig abban a tudatban éltem, hogy a férfiak zsidók, a lányok, a nôk pedig mind katolikusok, keresztények. Apám a vallásosságot nagyon lazán fogta fel, voltaképpen csak egy zsidó ünnepet tartott meg, a „hosszúnapot”, ezt is azzal az érveléssel, hogy a napi koplalás jót tesz az egészségnek. Ilyen körülmények között vallási viták sohasem voltak, anyám, 1933-tól már újra Pesten, a Mikszáth Kálmán téri Jézus Szíve kápolnának, azt mondhatom, aktivistája volt, emellett néha ô figyelmeztette apámat egy-egy zsidó ünnepre. A Húsvéttal gyakran szinte egybeesô Pészachot valahogy külön szerette, emlékszem, kora ifjúkoromban Húsvét körül az egyik este úgy terített vacsorára, hogy torma is legyen az asztalon. Két-három nap múlva pedig az asztalra tette a húsvéti sonkát. Öreg korában elmondta, titkos vágyálma volt, hogy én majd kikeresztelkedem, és pap leszek. Ezért íratott be Gödöllôre a premontreiekhez, ebbe a kitûnô iskolába (akkor pár évig Rákosz szentmihályon laktunk). Ezt az elôkelô, gazdag iskolát tiszteltem, de a légkörét nemigen szerettem, bár a származásom ott inkább elônyt jelentett, mint hátrányt. Viszolyogva néztem például, hogy a nagyobb bentlakó fiúknak minden óra elôtt rá kellett lehelniük a tanterem ajtajánál álló tanárukra, így ellenôrizték, cigarettáztak-e. Elvitt anyám a szentmihályi cserkészcsapatba is, s mint kis elemista, 31 BUDAPEST 2007 május