Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Csider István Zoltán: Mintha mindig lomtalanítás
Üdvözlet Józsefvárosból. Az elképzelt képlap hátulján kurta-furcsa betûk: „ezt nektek is látni kell, amúgy tök jól érzem magam”, dátum, aláírás, címzés, a nyállal felragasztott bélyeg széle unottan kunkorodik. A „hivatalos” üdvözlôkártyák idealizált képi világával vitatkozik Stalter Györgynek a mai Manó Házban nemrég bemutatott nagy ívû fotóesszéje, az Anzix Józsefváros. Nincsen giccsbe hajló, panorámatapéta-szerû Mátyás tér, naplementében fürdô játszadozó gyerekek meg ringlispíl. Egyszerre legalábbis, mert külön-külön persze minden megvan. Józsefváros, többtucatnyi apró darabban. Akár a talált kutyát Nem kell ahhoz messzi földrôl egy tudj’ isten, miféle közép-európai ország fôvárosába érkezô, hazai viszonyokban tájékozatlan turistának lenni, hogy az embernek ne tûnjön fel, mi zajlik a szerfelett külvárosinak tûnô, de amúgy nagyon is (a szónak nem a lipótvárosi értelmében) belvárosi utcákon. Elég egy gyors autó, vagy ha az átutazó szeme újságba, könyvbe, szerelme tekintetébe, esetleg az elôtte ülô korpás hajába temetkezik, míg a busz átsuhan a kerületen. És ha nem temetkezik is, ugyan mi látható a 9-es járatról? A Baross utca, esetleg, de hiszen az meg legfeljebb csak a csúcsa ennek a forró, izzó jéghegynek, amit mindközönségesen csak Józsefvárosnak nevez, aki nevezi egyáltalán valahogy. Mert a legtöbben nem nevezik sehogy. Mint a talált kutyát, amelyet – több hely nem lévén otthon – gyorsan tovább is adna, majdnem mindegy, kinek, na, hát ôt sem illeti névvel az ember, nehogy kialakuljon a kötôdés vagy mi. Szeretet, mondjuk. A sokaknak talán csak a Kékfénybôl ismerôs, Rákóczi út–József körút–Üllôi út–Könyves Kálmán körút által határolt terület megrázó, felszabadító, mindennapi, ünnepnapi, hétköznapi, vasárnapi epizódjait még a fôvárosiak közül is kevesen tudják, ismerhetik igazán, nagyjából csak a kerület lakóinak van benyomásuk a jozefstadti mikroklímáról. Az idôjárás-jelentés aztán érkezik is mindig, mikor az ember jármûre vár. Menetrendszerûen rá kell döbbenni, sztoridoboz ez a distriktum, ahogy a többi is az, de. De ha ehhez közel kerül valaki, egész nap elcsámcsoghat a történeteken, amelyeket másnap ugyanott már máshogy hallhat, kicsit továbbszínezve, és nincs olyan pont, amely után hihetetlenné válna a mese, itt minden hihetô tud lenni, úgyhogy aki figyel, különösebb erôfeszítés nélkül összerakhat magában egy Fókusz Pluszt. Csak hallgatózni kell. Vagy még azt se. És különben is: a hallgatózás Pesten nem rendszeridegen elem. Pest hallgatózásból él. Álldogál, üldögél Stalter György is hallgatózásból él, aztán visszakérdez, végül pedig tálalja a történetet. Lehet mondani, hogy ha valaki elindul, kezében egy nagyobb kapacitású memóriakártyával rendelkezô digit fotógéppel, amit elôzôleg néhány másodpercenkénti automata expozícióra állít, és végigsétál (ha mer) néhány józsefvárosi utcácskán, esetleg bekukkant az érdekesebbnek tûnô kapualjakba, máris izgalmas szocio-anyagot állíthat össze. Hiszen a téma itt tényleg szembejön az utcán. Álldogál, üldögél. Ha az arcokat, testeket, mozdulatokat, enteriôröket valamiféle fekete-fehér masszában oldaná fel a fotográfus, a Mintha mindig lomtalanítás Borsos Roland A hallgatózás Pesten nem rendszeridegen elem. Pest a hallgatózásból él. Stalter György is hallgatózik, aztán visszakérdez, végül tálalja a történetet. 12 BUDAPEST 2007 május
