Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Jolsvai András: Visszajáró XXXVIII.
közeg szinte élbôl ellenáll a lehetséges mosolynak, mindez csak dokumentáció volna, kandi nyomorbizonyítvány. Az Anzix Józsefváros túllép a szoción. Kíváncsiskodik ugyan, de kommentál is valamiképpen, így egészen erôs saját világot formál az amúgy is eredeti környezetbôl. Mindezt analóg módszerekkel. Hogy Stalter józsefvárosi egének kissé homályos vizében rendesen feloldódott a kékítô, a kerület arcán pedig rusztikusdecensen pamacsolódott szét a pirosító, s hogy néha olyan érzésünk van, mintha a képek hôsei a semmibôl pottyantak volna az objektív elé, a szerzônek a szocio-, a sajtófotót – legyünk kissé fennköltek – megújító módszerének köszönhetô. A keresztbehívásos technika lényege, hogy a mûfénnyel bevilágított (legtöbbször emberi) „objekteket” a mûvész színes diapozitívra fényképezi, aztán színes negatívként hívja elô. Az ô kifejezéseit kölcsönvéve: elemeli a szimpla realitást, így hozva létre egy más, szubjektív kordokumentum-valóságot. A háttérbôl elôugró alakok szürreális színekben pompáznak, pedig csak az alapréteg van kicsit felspécizve, amely elôtt a természetes is valóságon túlinak látszik, hát még, ha megmanipulálódik egy kicsit az a kép... Nem is ott, nem is akkor S hogy kik ezek a valóságon túli színekben izzó alakok Stalter képein? A girbegurba nyolcadik kerületi utcák lepattant házainak lelakott lakásaiban élôk, rendszerint, a metropolisz perifériáján otthonosan mozgók, a budapesti „modern gettó”, a lépcsôfordulók, a kis krimók, az éjjel-nappalik népe. A Magdolna–Szigetvári sarkán, a macskaköves út közepén totyogó csöpp kiskölyök, a sertéshús árakció tábla alatt, cekkerrel a kezében baktató szövetkabátos, idôs nô. A húsbolt kirakata aztán, ahol az infralámpa tartja melegen a kolbászt, oldalast, s ahonnan a mindig jókedvû hentesfiú éppen kiemeli a legszebb darabot, a legszebb környékbeli lánynak, nyilván. A tuning-Trabantból kikönyöklô, vagyis inkább kibuggyanó testes férfi, a szamárfület mutató, bunyóállásba helyezkedô gyerekcsapat, a lunaparkot önfeledten (sörrel) élvezô nô, ugyanez férfiben is. A kiszuperált bevásárlókocsi mellett hullámkartonért lehajoló gyûjtögetô, aki talán, ha hét forintot kap a papír kilójáért. A foghíjban képzôdött tavacska, zsírosbödönt tartó kissrác. A Mária szobor fején ráérôsen bandukoló csigák, az udvarban fekvô, szó szerint megtört, megbukott munkásmozgalmi mementó. A büszke szemetesember. A Corvin elôtt zászlót tartó fiatal, arcán visszafogott újforradalmi hevület. A maszatos kislány Naomi Campbell képmása elôtt. Gangon száradó ruhák, szánkók az utcán, valaha volt padok, parkok, az Orczy téri remíz, az utcák, ahol mintha mindig lomtalanítás volna. A szétvarrt ököl, a körömpiszok, mint a festék, a törôdöttség tetoválása. A gyönyörû cigánylányok. A többiek. A prolilétra grádicsai Stalter sorozatának hôsei fôleg (de nem csak) romák. A legtöbb arc – talán meglepetésre – vidám. Legalábbis nem feltétlenül szomorú. A gyerekeké persze hogy, a felnôtteké meg a körülmények ellenére is. A kiállításon bóklászó megfigyelônek, aki történetesen maga is a nyolckerben él egy ideje, ismerôs néhány arc, ezzel a kisboltban szok’ találkozni olykor, azzal a zöldségesnél vagy a buszon hazafelé, amazzal meg a Horváth Mihály téren, a gyakorlóiskola elôtti placcon. A technika miatt sokan közülük úgy hatnak, mintha nem is ott, mintha nem is akkor, mintha csak a montír folytán kerültek volna oda valahogy. Annyira éles a kontraszt. Hogy miféle kontraszt? Miféle színek? Hát a nyolcban nem csak szürkeség van, egyenszegénység? Aki nem gyors autóval jár, aki nem temeti tekintetét az újságba, könyvbe, szerelme tekintetébe vagy épp az elôtte ülô utas korpás hajába, míg a busz átsuhan a kerületen, eddig is tudhatta, az Andrassew -féle féle „prolilétra” legalsó grádicsain álldogálók is színesek, hogy igazi klasszikust idézzünk: mi az, hogy!?, nagyon is! Csak máshogy. ● 13 BUDAPEST 2007 május Azt mondják, keveset járok Budára vissza. Hogy nekem Pest a kedvencem. Nem a szemembe mondják persze, hanem csak a hátam mögött, dehát kis város ez a Pest (ez a Buda), elôbb-utóbb minden az ember fülébe jut. Mondhatnám, persze, hogy ez nincsen így. Hisz mióta közösen sétálunk itt fel-alá, bejártuk már a Várhegyet és környékét, a Tabánt, Óbudát meg a külsô Bécsi utat, hogy csak néhányat említsünk. És tervünk is van rengeteg a jövôre. De mégis, ha nagyon ôszinte akarok lenni (és ezúttal, rövid idôre, tegyük föl, hogy igen), be kell vallanom, a lelkem mélyén pesti ember vagyok én. És ez nem egyszerûen topográfiai utalás (mert ha már, akkor mégiscsak inkább ujpesti), több annál. Nekem a város valójában egy síkidom: vízszintes, áttekinthetô, keresztülsétálható dolog. Az ott, a Duna túloldalán, csodálatos világ – az ott a hegy, mely a városhoz tartozik. Az ember a hegyen túrázik, meg kirándul, meg fölfedez, meg ilyesmi, de nem lakik. Miféle dolog az, függôlegesen lakni valahol? Hogy néz az ki, ha a házunk egyik oldala feleakkora, mint a másik? Ha az egyik oldal bejárata a másik oldal harmadik emeletében végzôdik? És miféle utca az, mely egyszercsak egy lépcsôben fog folytatódni? Így gondolkodom én a lelkem legmélyén, de ezt persze még magamnak se vallom be. Ha kérdeznek, azt válaszolom, hogy nekem Buda éppoly kedves vidékem, mint Pest, ha megfeszítenek, se tudnék választani közöttük, de szerencsére nem is kell, mert eddig még csak pesti ajánlatokat kaptam a sorstól. Mindazonáltal elhatároztam, hogy ha el nem is ismerem a bírálat jogosságát, azért igyekszem úrrá lenni rajta. Hozzáfogok megszeretni ezt a budai világot, amennyire csekély erômbôl telik. Fel tehát Budára. Találkozzunk, mondjuk, a Böszörményi és Nagyenyed, Németvölgyi és Kékgolyó utcák határolta kis téren, az Engedélytelen Turulnál – nem demonstratív, csupán indulási célzattal. (Hallgatásomat mindazonáltal ne vegyék beleegyezésnek.) Kezdésnek ne válasszunk túl meredek megoldást (ezt a fogalmat itt most szigorúan földrajzi értelemben használtuk), induljunk hát lankásan fölfelé a Böszörményi úton. Ez a rész itt, a Kis Svábhegy alja meg a mai Németvölgy voltaképp a húszas-harmincas években népesült be igazán – kirándulóhely volt addig, nem város, néhány szép villával és a vasútig nyúló turistautakkal. Akkor azonban (mármint a két háború között) rohamléptekkel épült meg a városrész, a polgári bérházak sora hagyományt és modernséget igyekezett ötvözni Visszajáró XXXVIII. Jolsvai András
