Budapest, 2007. (30. évfolyam)
3. szám március - Zeke Gyula: "én már nem járok a városba" - Beszélgetés Réz Pállal
És a mai viszonyod milyen Budapesthez? Most úgy vagyok vele, hát elôször is nagyon rossz a lábam, tehát én már nem járok a városba, vagy nagyon ritkán. Másrészt idegen is ez a város most már nekem. Nagy ritkán egy fél utcán a fiamra vagy a menyemre támaszkodva végigmegyek, és nagyon idegen már, éppen az a része, amit annyira szerettem. Idegen, többek között az árai miatt. A múltkor Bá lint Andris elvitt az új New-Yorkba... Ne is mondd... és amikor kiderült – hát én ott éveket ültem azelôtt –, hogy egy kávé nem méregerôs, csak méregdrága, és az English breakfast is, mit tudom én, mennyi, és egy magyar szót nem lehetett hallani, csak angolul és németül beszéltek a vendégek és a pincérlányok is, már nagyon idegen lett nekem az egész. És belsôépítészeti merénylet egybenyitni az udvart a kávéházi térrel. Igen, arról nem is beszélve. Az udvar egyébként szép, csak hát nem oda való. Sok minden megmaradt a régiben, azt is meg kell adni, a Mélyvíz szinte változatlan. És mondom, az árak is nagyon elriasztanak, és nem csak azért, mert nem tudom megfizetni ôket, hanem mert képtelenségnek érzem az egészet. Azután egy néhány épülettôl viszolygok is, például a Kálvin tértôl. Azért amikor jövök haza a klinikai kezelésrôl, megkérem a taxist, hogy ne a rövidebb úton jöjjön, hanem haladjon el a Wenckheim palota, a Szabó Ervin Könyvtár elôtt, át a Kálvin téren, végig a Kecskeméti utcán, a Belvároson, az Erzsébet téren, ezen az útvonalon. Tehát egy kis városnézésre szánod az utat... Egy kis nosztalgiára használom, és minden házhoz köt valami. Az Erzsébet teret például azért ejtem útba, mert ott esküdtünk, ugye akkor még Engels térnek hívták, ott volt az V. kerületi tanács. És néha még meg is állítom a kocsit, és kiszállok, és egy másik taxival jövök haza. De ez a város nem az én városom már, azt kell mondanom. Tudnád idôhöz kötni ezt az elhidegülést? Úgy a kilencvenes évek közepén fordultak át a dolgok. Na most közben borzasztóan szerettem és szeretem ezt a várost, Pestet inkább, Budát nem annyira. Tehát én nem vágytam soha el Pestrôl. Ez nem rossz hely, ez egy jó lakás, de ha választhatnék, akkor az Alkotmány utcában laknék, vagy az Andrássy út valamelyik mellékutcájában. Ez a panoráma azért páratlan. Igen, ez gyönyörû. Nem a Rózsadombon szeretnék lakni és nem a Pasaréten és nem Budafokon egy villában, hanem ahol mondtam, vagy talán leginkább a Belvárosban. Arra emlékszem, hogy az Eötvös Kollégiumban Fülep Lajos tanított nekünk mûvészettörténetet. És ô arról beszélt egyszer, hogy milyen ronda ez a város, és fôleg az eklektika ellen beszélt. Ami két dolgot is jelentett, egyrészt az eklektikus képzômûvészeti irányzatot, másrészt azt, hogy sokféle. És én ott pimaszul vitába szálltam vele. És azután jóval késôbb Ve res Péternek szerkesztettem valami köny vét, aki fölvitt magával – a Rózsadombon volt egy kis házikója –, és ott dolgoztunk, és ô is ugyanezt mondta. Neki ez olyan szava volt, az eklektika, mintha én azt mondanám, hogy fasizmus, hogy hát ez rémes, ez az eklektika. Én meg mondtam, ez miért baj, engem abszolút nem zavar, hogy ha egymás mellett sokféle dolog van. Sôt én nagyon szeretem a vegyes dolgokat, Párizsban rengeteg ilyen hely van, és Olaszországban vagy Angliában is, és abszolút nem zavar, bárhol látom. Tehát én teljesen elfogadtam Budapestet, abszolút pesti vagyok, ismerem, szeretem, szerettem, és hát rengeteg épülethez fûz személyes emlék. Ez a lényeg, amit el tudok neked mondani. Megállok néha még ma is egy ház, egy kapu elôtt, és nézem, fôleg az 1880 és 1920 között épülteket. Lehet, hogy ebben Várad is benne van. Az urbanitás-élményt nyilván onnan hoztad magaddal... Igen, a szecessziós Várad is rövid idô alatt, úgy 1895-tôl 1910-ig épült fel. A klasszicizmus iránt is vonzódom. Az Akadémia épülete elôtt is meg tudok állni, és nézni nagyon sokáig. Késôbb épült, mégis az szimbolizálja a számomra Eötvös és Arany világát, amit nagyon szeretek. Kicsit az Eötvös Kollégium is ezt hozta nekem, ami még késôbbi, azt hiszem 1895-ben nyílt meg. Két korszak iránt van nosztalgiám a magyar történelembôl, a reformkor és a szecesszió iránt. A giccs fogalmával ma sem tudok mit kezdeni, a szecesszióban rengeteg giccs volt, de én gyönyörûnek látom. Például a New-York, abban is rengeteg giccs van, ugye a csavart oszlopok, meg minden. Szerb Antal mondja a Cy ranora, hogy giccs, de gyönyörû. Igen, a New-Yorkot életveszélyes lenne utánozni, de az, ahogy egyszeri példányként megszületett, az mégiscsak... ...káprázatos szerintem. És hát azok a jó városok, ahol ilyen dolgokat meghagytak. Meg hát olyan történelmük volt, hogy megmaradt. Mindenütt ezeket keresem, amikor mondjuk Krakkóban voltunk, engem nem a Báthory sírja érdekelt, hanem az a kávéház, most a neve nem jut eszembe, zöldben van tartva. Azt hiszem, a Jama Michalikára gondolsz. Igen, az olyan egy kicsit, mint a New-York. Irodalmi kávéház az is, nem olyan szép, de hasonló. Hát persze a középkori építészet nagyobb csoda, de az Pesten ugye alig van. Akkor most a kávéházi fonál mentén haladjunk tovább! A hajlamaidnál fogva és Váradról Pestre érkezve a számodra nyilván nem volt kérdés, hogy a városi mozgás két nagy – az alkoholos és a kávés – hagyománya közül hová húzol? Igen, a piás korszakaimban is itthon ittam mindig, nem kocsmában. Egyedül szeretek inni. Beszélj, légy szíves, arról a rendkívül fontos és gyönyörû képrôl, „A három lektor”-ról, amit Csernus Tibor festett rólatok 1955-ben. Ugye nagyon kevés ilyen képünk van, ami a városi nyilvános tereket, s ezen belül a kávéházat tematizálná, s végképp nem az ötvenes évekbôl. Itt pedig külön öröm és szerencse, hogy – Vajda Miklós és Do mokos Mátyás társaságában –, épp te vagy a kép egyik szereplôje. Hát nézd, ennek a történetét nagyszerûen megírta nem sokkal a halála elôtt Domokos Mátyás barátom, az a Holmiban „Képregény” címen poszthumusz írásként valamikor tavaly nyáron meg is jelent. Azt sajnos nem ismerem, csak Vajda szövegét a Konrádyné -féle kötetben. (Vajda Miklós: Csernus Tibor képe alá. In: Konrádyné Gálos Magda: A Newyorktól a Hungáriáig. Budapest, Minerva, 1965, 241-242. p.) Na, a Domokost is olvasd el, mert nagyszerû. A képnek meg az a rövid története, hogy Tibor – aki valamivel idôsebb nálam –, egyszer csak azt mondta a kiadóban, hogy ô lefestene bennünket hármunkat. Ô abban az idôben már nem csupán számon tartott, nagy tehetség volt, de kezdett afféle persona non gratavá lenni, mert nem csinált szocreált. És 24 BUDAPEST 2007 március
