Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Jolsvai András: Visszajáró XXIII.

BUDAPEST 17 teri. majd a főpolgármesteri hivatalnak, 1931-től pedig tanácsnoki rangban az akkor megalakult művelődési ügyosztályt is megkapta. Még tartott az ostrom, amikor a Tárogató úti budai városházán megszervezte az önálló budai közigazgatási kirendeltséget, amely egészen a pesti és a budai oldal közti kapcsolat helyreállításáig működött. Nem csupán hivatalnok és az új hatalom számára is elfogadható városvezető. de jeles várostörténész is volt, nem véletlenül lehetett hát az októberben induló Budapest főszerkesztője. Ottlik visszaemlékezésének is kulcsfigurája, a Nyugatot újraindítani kívánó fiatalok a személye segítségével próbálták meg valóra váltani elképzeléseiket. S van még valami. Amint azt Pogány György nemrégiben megjelent tanulmányában (A „Budapest" Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet története és kiadványai 1945-1949, Magyar Könyvszemle, 2003/3, 304-323. p.) feltárta, a Budapest Lestyán Sándor és Zakariás G. Sándor 1945. május 21-i beadványa nyomán indult el a megvalósulás útján, s jutott el Vas Zoltán 1945. augusztus 10-én kiadott 223.178/1945-XI. számú rendeletéig, amely a megalapítást kimondta. A rendelet szövege maga nem szerepel a Fővárosi Közlönyben, de szinte teljes egészében olvasható Hernádi László folyóiratunk első korszakát feltáró, becses repertóriumának bevezetőjében. (A „Budapest" folyóirat története és repertóriuma. [Budapest], 1968, gépirat, 211 p.) Itt találjuk a következő mondatot: „Az új folyóirat magas színvonalát minden rendelkezésre álló anyagi eszközzel biztosítani kívánom, ennek érdekében tehát minden más folyóirat bármilyen formában való támogatását megtiltom. "(21. p.) Elképzelhető, hogy e kitétel Olllikék — e néven most felbukkant - laptervére (is) utal. • Visszajáró XXIII. És ahhoz mit szólnának, ha ezúttal semmi mást nem tennénk, mint végigsétálnánk a Podmaniczky utca fényesebb felénk Merthogy a Podmaniczky utcának, bizony, két arca van — nagyon-nagyon kettő méghozzá. Az egyik, fényesebb és ragyogóbb (lehet egy arcnak fénye egyébként? mostantól akkor lehessen!), amely a Nagymező-Bajcsy saroktól egészen a körútig ível, a másik szomorúsá'gos, sötét és szegényes — az megy a körúttól kifelé, egészen a Dózsa György útig. Az bizony még közös visszajárásra sem látszik alkalmasnak. Hajléktalanszállók és gyanús kiskocsmák, zord lakókolóniák és elhagyott belügyi hivatalok, roskadozó kórházépületek szegélyezik egyfelől, másfelől meg (egy rövid postai kaland után) ott a vasút végestelen-végig: szürke kőkerítés, amíg a szem ellát, mögötte javítóműhelyek és tolatóvágányok, holtudvarok és holdudvarok („mávászati káefték" meg ilyesmik) súlyos, szűnni nem akaró tömbje. És akkor még nem beszéltünk az infernális alul- és felüljárókról. (Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de, mindegy, mégiscsak úgy van ez elraktározva az agyamban, hogy régen, mondjuk, gyerekkoromban. a vasútközeli helyek Pesten is vállalhatóak voltak: volt persze valami zordon-morcság bennük, valami vállalt ridegség is, ha tetszik, de rendben volt azért az egész — kezelve, tisztán tartva, egyenvirágozva. Mostan meg, ahová a vasút beteszi a lábát, ott falfirka van, kosz van, parlagfű és főleg pusztulásillat.) Egy szó, mint száz, ezúttal nem megyünk a körúton túl, marad látnivaló ezen a tenyérnyi szakaszon is, amit most visszajárunk. Apropó visszajárás: nem emlékszem, hogy ifjúkoromban valaha is jártam volna ezen a részen — pedig a Nyugati környéke már akkor is kiemelt terepe volt csatangolásaimnak. Ám a Podmaniczky utca (amit akkortájt éppen Budas Lászlónak hívtak; mint később kiderült, ideiglenesen) mindvégig kiesett érdeklődési körömből. A legtöbb, amit mondhatok: lehet, hogy trolival keresztülhatoltam rajta. De még erre se vennék nagyobb adag mérget. Aztán valamikor a hetvenes évek végén jó barátaim, a Kun Gabiék belakáscserélték magukat a Nagymező sarkára, attól kezdve jártam itt gyakran, s meg is szerettem ezt a szundikáló utcát. Vastag törzsű fák és százéves műhelyek jellemezték — hegedűkészítő, bútorasztalos —, ember nem járt soha arra. Egyáltalán, volt valami elvarázsolt, időn kívüli ebben a kis utcaszigetben ott a két forgalmas út között. Hát ez mára elveszett — lüktető, forgalmas, zsúfolt és kaotikus utca lett a Felső-Podmaniczkyből (hívjuk így mostantól, mint a Felső erdősort, mondjuk), itt sem lehet már békésen bóklászni, szerelmesen andalogni, sőt, már parkolni sem igen lehet. (E sorok írója - jelesül én — összesen hat Jókai—Weiner Leó-Nagymező-kört tett meg, míg végre talált egy szűk, féllegális parkolóhelyet a Podmaniczkyben, amikor e dolgozat előkészítésén ügyködött — és még örülhetett, hogy egyáltalán.) Ámde más fővárosi utcáktól eltérően itt nemcsak a veszteség rovatba van mit írnunk. Mert a Felső-Podmaniczky igazán sokat változott az elmúlt években; de nemcsak romlott, javult is. Lettek, például, éttermek benne. Japán, görög (Zorbász, a görbész), indiaiszerű, olasz, középkori (tudják, ahol nem adnak villát az ételhez) meg szerelmes. Utóbbi határeset (vörös pliissborítás, félhomály, szív alakú étlap, fürjtojásleves, de finom saláták), ám a többi igazán a helyén van. S ha ehhez hozzáteszünk még egy cukormentes cukrászdát, egy csokoládémeg egy teaboltot (a város egyik legjobb teaboltját, ráadásul), akkor körülbelül képet kaphatunk a változás legfontosabb eleméről — arról tudniillik, hogy mára élet költözött a Felső-Podmaniczkybe is. (Jaj, most látom, a kínai gyorsbüfét kifelejtettem. Ahogy mondani szokták, talán nem véletlenül.) A többi már csak hab a tortán. Két éjjel-nappali közért a két bejáratnál, egy olaszos ruhabolt, két vállalati főképviselet vagy mi (egyikük, egy befektetési csoporté, gyanúsan zárt és hallgatag) -ezek volnának az új idők jelei. A régiből meg maradt a bútoros, a lúdtalpbetétes, az aranyműves. Ja, és persze maradtak az elegáns paloták a 19. század végéről, abból az időből, amikor még konflis kocogott a Podmaniczky utca kövein, és rikkancsok jártak erre a Légrádyék déli újságjával. Amikor még volt levegője Pestnek. Jolsvai András