Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Zeke Gyula: Egy el nem küldött levél

BUDAPEST 62 Lelet és kommentár Egy el nem küldött levél Zeke Gyula Ismert és ismeretlen véletlenek sokasága segített hozzá, hogy az ill olvasható levél birtokába jussak. Nem a személyes tulajdonom, az eredetije aukciós darabként gazdagítja ma már boldog birtokosa gyűjteményéi. (Csontó Sándornak tartozom köszönettel, amiért felhívta rá a figyelmemet.) Négy aláírójának személye nem szorul magyarázatra, s a nevük ráadásul jól olvasható is. Míg a gyűjtő számára az irat értéke éppen ebben állhat, a számunkra külön jelentőséggel is bír. Hisz Ottlik Géza és társai, látjuk, ilt Budapest címmel akarnak folyóiratot indítani 1945 júniusában, miközben legendás elődünk első száma csak az év október 15-én látott napvilágot. Vajon volt-e kapcsolat a két törekvés közt, s ha igen, miben állt, mit tudhatunk meg róla ma? Először is látható, hogy el nem küldött fogalmazvánnyal van dolgunk. Eredetiek és hitelesek ugyan az aláírások, ám a kézírásos javítások s alant a Belügyminisztériumra való ulalás még azt a lehetőséget is felvetik, hogy a kérelem javított, végleges formában sem jutott el a — névvel egyébiránt itt nem is illetett — címzetthez, Vas Zoltánhoz. (E feltevésemet az örömünkre élő Lengyel Balázs, az egyik aláíró is megerősítette, a kérelmük végül a Belügyminisztériumban feneklett meg.) Kitűnik az is, hogy a magyar irodalom háborút túlélt — utóbb komoly szellemi tekintélyre jutó, ám akkor még igen fiatal - alakjainak elképzelése, a címétől eltekintve, semmi kapcsolatban nem állt Budapesttel, a várossal. Az „Akármilyen címmel jelenik majd meg folyóiratunk, mindenképpen Budapest kialakuló szellemi életének fontos góca lesz" mondat, kivált, ha a kihúzott „Akármilyen pártfogással" indítást is eléolvassuk, elszólásnál is több. Kimondja mármár, hogy a létesítendő folyóirat címe csak azért lenne Budapest, mert az alapítók most épp a város polgármesterétől remélnek segítséget. Nem is nehéz felidéznünk, mit is akartak valójában: újraindítani a Nyugatot, vagy más címen egy, a Nyugatnak megfelelő szerepet betöltő s annak szellemi rangjára számot tartó folyóiratot. Ottlik utóbb több helyütt szóba is hozta e kudarccal végződő próbálkozást. A Hornyik Miklósnak adott interjúban, 1978-ban, még csak pár mondat erejéig: „Szerettük volna a Nyugatot folytatni, s még az ostrom alatt valami lapengedélyt is kaptunk az orosz parancsnokságtól. De aztán ebbóí se lett semmi." (Próza, Budapest, Magvető, 1980, 257. p.) 1981-ben azután - A másik Magyarország címmel —, külön szöveget is szenteli a történetnek, amely utóbb kötetben is megjelent. (A Valencia-rejtély, Budapest, Magvető, 1989, 72—91. p.) Ennek újraolvasása során semmi kétségünk nem marad: az itt közölt levél is e heroikus küzdelem dokumentuma. Másoké mellett nem csupán mind a négy aláíró nevével találkozunk a vállalkozásban, de a vágyott főszerkesztő — a Nyugat alapítói közül akkor már egyedül élő Schöpjlin Aladár — személye is azonos. Ám arra is mutatnak jelek, hogy a „mi" Budapestünk, és Ottlikék lapalapítási kísérlete közt mégiscsak volt kapcsolat. Itt van mindenekelőtt Némethy Károly személye, aki a Horthy-korszak során vezetője volt előbb a polgármes-