Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Zappe László: Oresztész a csatornából

BUDAPEST 15 Oresztész a csatornából Zappe lászló őket. Ez mindaddig nem is voll probléma, amíg a taikósok Japán határain bel ti I maradtak, és legfeljebb azt kellett megoldaniuk, hogy a dobokat 1964-ben Tokióba szállítsák, az olimpia nyitó ünnepségére, vagy 1970-ben az oszakai világkiállításra vigyék. Ott azonban felfigyeli rájuk a világ. A nemzetközi visszhang hírére később világszerte alakultak taikotársulatok, és a hírük után maguk a japán zenészek is megérkeztek Európába és az Egyesült Államokba, ahol a közönség nagy lelkesedéssel fogadta a nem mindennapos látványosságot és hangzásvilágot. A Yamato társulat Ázsiától kezdve Dél-Amerikán át Európáig bejárta csaknem az egész világot, több mint ezer fellépését egymilliónál is többen látták. Azaz nemcsak látták, hanem maguk is a produkció részévé váltak. A yarriatósok bevonják műsorukba a közönséget: a koncert utolsó részében a hallgatóságnak vissza kell tapsolnia, amit a dobokon hallott, azonos hangerővel és tempóban. Miulán a zenészek kézzellábbal és briliáns humorral elmutogatják, mire kérik a nézőkel, nem marad senki, aki ne tapsolna állva és magasra emelt kezekkel. — A számokban nem történetet mesélünk el, hanem érzésekel, hangulatokat elevenítünk fel. Örömöt, haragot, szerelmet. Szórakoztatni szeretnénk — mondja Akiko Ogava, a társulat művészeti vezetője. — A dob ősi ritmusa a szívdobogás hangját idézi. Abban a pillanatban, amikor a közönség szívdobogása a mi dobpergésünkkel rezonál, megszületik az energiahullám, új erőt ad, lelkesít. Zenéjük fontos látványelemekkel egészül ki: precízen végrehajtott színpadi mozdulatokkal, a ritmussal összehangolt megvilágítással. És nem utolsósorban Akiko Ogava saját tervezésű, narancssárga selyemcsíkokból varrt jelmezeivel. „Kétszáz pótszékel kellett elhelyezni a teremben, és még így is sokaknak csak állóhely jutott — írta útinaplójában tavalyi, budapesti fellépésükről Midori, latnai. — Ide még egyszer visszajövünk." Visszajönnek. Most, februárban. , este nyolctól, 18-án délután háromtól a Budapesti Kongresszusi Központban és Debrecenben, a Főnix Csarnokban lép föl az együttes Oresztész a csatornából érkezik — ez eléggé nyilvánvaló az Örkény Színház Elektra-előadásában, bár első látásra akár szellőzőnek is gondolhatnánk azt a hatalmas csövet, amely a díszlet hátsó falába torkollik. Hogy hová jön meg Againemnón várva várt fia, az már nehezebb kérdés. Addig valami bunkerfélének gondolnánk a teret, amelyet Bartha József tervezett Bocsárdi László rendezéséhez. Igaz, az első percektől fogva gondolhatnánk, hogy fölösleges valóságos, reálisan összefüggő tereket és gondolatokat keresnünk a sepsiszentgyörgyi színház bissen kinevezett igazgatójának első magyarországi kőszínházi munkájában. Nemcsak azért, mert kórus gyanánt nyúlékony textilbe csomagolt terhes nők (Bakos Éva, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória és Zarnóczai Gizella) mozgó szobrokként pózolnak, tekeregnek Horváth Csaba koreográfiája szerint, miközben persze bölcselkednek is, hanem mert a halott Agamemnon szerepében Szűcs Elemér markáns figurája is részt vesz az előzmények felidézésében. Nem Euripidész vagy Szophoklész drámáját jálszszák ugyanis, hanem a rendező saját változatát a két klasszikus nyomán. Bocsárdi keveri a változatokat. Nála Elektra nem megy férjhez, csak emlegeti alantas kiházasításának lehetőségét, mint a királyi örökségtől való megfosztásának eszközét, viszont anját azzal a hazugsággal csalja magához, hogy szült. Ezek szerint nem a palotában, hanem holmi kültelki kunyhóban lakik. Ide ömlik a csatorna vize, ahonnan Oresztész előkerül, s innen nem tud a feladattól megriadó fivér elmenekülni, mert a beáradó lé mindegyre visszalöki. A rendezői értelmezésnek ez a hangsúlyos eleme: az Oresztészt játszó Mácsai Bál többször is visszamászik a csőbe, aztán mind vizesebben visszacsúszik a bunkerbe, nemcsak az elkerülhetetlen bűntől, a gyilkolástól, ráadásul az anyagyilkosságlól való irtózást és egyben a tett elkövetésének elkerülhetetlenségét hangsúlyozza, hanem a sorssal birkózó hős jellemét is sajátos színben tünteti föl. Merl szép dolog a lelkiismeret, de ha csatornában vergődésben nyilvánul meg, akkor sokat veszít emelkedettségéből. Ez az Oresztész inkább egy pipogya, botcsinálta gyilkos, mintsem egy tragikus, megoldhatatlan helyzetbe került erős egyéniség. A klasszikus szerzők mítoszértelmezéséhez képest ugyancsak meglepő Hámori Gabriella amúgy árnyaltan, érzelemgazdagon rajzolt Elektrája. A címszereplő ebben a változatban is lényegesen eltökéltebb, szilárdabb jellem, mint a testvére, de nem ő a bosszú igazi mozgatója. Hangosan és látványosan szenved a megaláztatástól, nem talál mentséget anyja tettére (apja megölésére) a bosszú mechanizmusát mégsem ő, hanem a nevelő mozgatja. Fodor Tamás kis, gonosz vénembert alakít, aki kicsit eszelős, kicsit sátáni örömmel biztatja és segíti elő a gyilkolódást. Kopott bőrkabátja magában véve is a gonosz hatóság huszadik századi megtestesüléseit idézi. Magára maradt egykori ávós tiszt lehet példáid, aki saját szakállára, kaján örömmel gyakorolja régi szakmáját. A Klütaimnésztrát alakító Pogány Juditot viszont idős parasztaszszonynak öltöztette Dobre-Kóthay Judit, a színésznő ennek megfelelően egy eltökélt racionalistát ábrázol, aki elszántan érvel a maga igazsága mellett, merthogy rendíthetetlen abban a meggyőződésében, hogy a férjét, aki lányát föláldozta, majd iljú ágyassal tért meg a háborúból, meg kellett ölni. Bocsárdi tehát az Elektra-történetnek minden lényeges eleméről bejelent valamilyen különvéleményt. Helyszínről, cselekményről, szereplőkről kivétel nélkül van sajátos ötlete. Ezek között azonban nehéz felfedezni valamiféle rendszert. S ugyanígy szinte lehetetlen a kétségkívül esztétikusan csúf, szürkére piszkosfehérrel festő látványvilágában, az olykor régi görög maszkokat öltő kórus kígyózásában, a nők egyre nagyobbnak tetsző pocakjában, netán a csatornából bedőlő fényáradatban fellelni az előadásnak valamiféle elvontabb értelmét.