Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Marafkó László: A szellem helye - Távol az ifjúságtól

BUDAPEST 59 egy kissé lenézni szülővárosát.'" Ehhez csak annyit: a szókimondás errefelé bűn. A messziről jött ember könynyebben mond ki bármit, mert nem kötik itteni érdekek és vonzalmak. Kényelmes őszinteség. De nélkülözhetetlen a szembenézéshez. Es erre szükség van, mert azt is megírtam: „Magyarnak lenni kollektív neurózis. Európa többi része csak az ország exportszemetét ismeri: revolverező zsurnalisztáit, talmi filmcsillagait, Molnár Ferenceit. Zsenijei, a Csokonaik, Adyk, Józsej Attilák süketnémán születtek a külvilág számára." Kávéházak — füst, mámor, otthonosság. Akkor sokaknak nem is a második, az első otthonuk: bár éjszakázni igen, aludni azért mégsem lehetett. Most újraélednek. Fényűző küllemmel, művi belsővel, harsány gépzenével, egymást kioltó stílusú belsőépítészeti megoldásokkal, kifényesedett ülepű értelmiséginek megfizethetetlen étkekkel. I)e vannak diáktanyák, meghitt vagánysággal. Mindezek ellenére öröm, ha feléled egy elsatnyult növény. Szív utca 17., szülőház. Még nem Heart utca. Ugyanolyan, mint régen, de, meg kell hagyni, akkor minden tisztább volt: a falak, a kapualj, a járda. Az Andrássy sarokra, Polányi Laura óvodájába átkísért a cselédlány. Óvoda: néhány éles emlékkép. Nagy, felvikszolt terem. Itt ismerkedtem meg Laura lányával, Évával, aki később kikerüli Moszkvába, ott meg börtönbe, ahonnan aztán csoda, hogy kiszabadult. Nekem mindent elmesélt. Sötétség, sötétség, sötétség. Kép a harmincas évekből: Berényék Városmajor utcai villája, ahol megfordultam, s ahol Attila is lakott egy ideig. Amikor betoppantunk, örömében borért szaladt, szalonnát pirított, Németh Andor Bartók Medvetáncát játszotta neki zongorán, többször is, Judit a kertben, a kőasztalnál terített vacsorához. Néhány nap múlva kész lett Attila a Medvetánccal. A verssel... Mikor a hetvenes években Albachban volt egy házam, átruccanhattam volna Pestre. Nem lettem. Nem hiányzott volna a patkánymosolyú hivatalos megkörnyékezés és a sajtó kötelező védőöltözete. A régi ismerős kényszerű figyelmessége és belső remegése. Netán ifjúkorom ellenféllé lett tanújának kimódolt párbajpóza. Semmi más nem hiányzott, mint minden nemzedék és minden ember egyszerinek vélt illúziója: az ifjúság mindig változtatásra kész birodalma, ahol a lehetőségek még végtelennek tetszenek. A kávéscsésze alatti szalvétán így egyetlen felitatódó szó marad: ifjúság.