Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - A címlapon: Hajlékuk az utca... - Sebestyén László felvétele

BUDAPEST 1 BUDAPEST a városlakók folyóirata XXIX. évfolyam 2. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 l-lll. évfolyam, 1945-1947 (szerkesztő: Némethy Károly, Lestyán Sándor) IV-XXVI évfolyam, 1966-1988 (szerkesztő: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó Jánosi FŐSZERKESZTŐ: Buza Péter OLVASÓSZERKESZTŐ: Saly Noémi SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Derne Péter, Kelecsényi László (irodalom], Kirschner Péter (civil világ), Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Ráday Mihály, Rátonyi Gábor Tamás, Saly Noémi, Sándor P. Tibor (fotó), Török András, Vargha Mihály, (építészetkritika), Zeke Gyula A szerkesztés műhelye a Nagy Budapest Törzsasztal a szerkesztőség levelezési címe: 1089 Budapest. Elnök utca 1. E-mail: budapestramail.tvnet.hu Web: http://budapest.neuropolis.hu/ KIADJA PRESSXPRESS felelős kiadó: Dávid Ferenc 1089 Budapest, Elnök utca 1. Telefon: 219-0354, fax: 210-2195/103 TERJESZTÉS HÍRVILÁG Press Kft. Tel./fax: 411-0491 E-mail: hirvilag.pressl3hirvilagpress.com n A folyóirat megjelenését a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatja GRAFIKAI TERV, TÖRDELÉS: Nemes András NYOMDAI MUNKA: Pharma Press Kft. 1089 Budapest, Elnök u. 1. telefon: 210-41-90, 210-4194 ISSN: 1 785-590X Nyilvántartási szám: 2.2.4./237/2004 A BORÍTÓN: Hajlékuk az utca... 12. o.) A HÁTSÓ BORÍTÓN: Keltsünk (nagyifeszültséget! (18. o.l BUDAPEST aluljár. Idén csak igazán. Mert bár már tavaly meg tavalyelőtt is, tíz, tizenöt éve éppen így láttuk, ez most maga az elfekvő. Van-e ennél mélyebb? Van, persze, biztosan, látjuk is, tudjuk is, mégis váratlanul rúg belénk az élmény, a téli s világvárosi panoráma. Emberek fekszenek-alszanak, rossz rongyokkal, fóliával bevont csomagok odalent, ahol kicsit mégis melegebb van. Túlélni talán elég a fagyos nappalt és a még fagyosabb éjszakákat. Ügy áramlik köztük a polgárok közömbös vagy éppen indulatos serege, hogy már pillantást sem vet se jobbra, se balra. Sietnek merev, távolra fókuszált tekintettel. Haza, vásárolni, mulatni, élni. A falhoz, szegletekbe húzódik, telefonfülkébe, szellőzőaknához, erdőbe, ligetbe; legalább tapintatos ebben a tekintetben a társas berendezkedés: nem kell, hogy nagy ívre kényszerülve kerülgessük mi, az élők az életet. A büdösét, koszosat, reménytelent, gusztustalant. A felháborítót. Hogy jövök én ahhoz, hogy odahaza, a városomban, nap nap után, éjre éj, ezekkel a sorsokkal s jelenetekkel szembesüljek! Hogy szembesülni kénytelen legyek! Hol a rendőrség? Hol a városvezetés? Ilol vannak a közterületfelügyelők? A várócsarnokokból a vasútiak? A parkokból - ahol rissz-rossz kalyibákban lüktet a pusztulás — a csősz? Hol a hivatal? Ilol a rend? Ezt mutáljuk a világnak? Ezt mutatjuk magunknak? Szépen vagyunk! Ha rendőrt hívunk — aki persze nem jön, s Im jön, semmit sem tehet —, már azt is tudjuk, aki itt van a lábunk alatt, maga tehet róla. Sorsának rossz kovácsa volt. Nem szorgalmas, nem ügyes, nem tehetséges. Miközben mi? Hát persze hogy azok vagyunk. Ez itt a különbség. Komfortunkat zavarja a másság. Kényelmetlen érzés. A bőrünkből, civilizációnkból hogyan is bújhatnánk ki? Mint mikor az ember vért lát, s ha nem mészáros vagy sebész, behunyja a szemét. Hová igyekszenek ezek a mondatok? Mert elvárható, hogy valamerre igyekezzenek. Városi ügyekben próbál itt álláspontot megfogalmazni mindig a BUDAPEST. ahogy az illik a mindenkori újságszám mindenkori első oldalán. Most mégis tétován toporognak a mondatok. Saját magunktól kérdezzük: budapestiek a hajléktalanok? S hogy a civitas, ugye, várost, községet jelent ? A község pedig közösséget ? Mindnyájunkat, együtt. Velük együtt. Felelünk-e, felelhetünk-e a halálig lesántultakért. ha élni akarnak, tartva még egy darabig, bár messze lemaradva, a lépést. Azt mondják a szakemberek, akik tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesznek, hogy valamit tegyenek, tehessenek értük: oka van annak, hogy háromezren gondolják úgy a hajléktalanok közül, akár az életüket is kockáztatják, de nem mennek be éjszakára sem a szállókra. Társaiktól tartanak. Ahogy a saját otthonukban élők, közöttük is vannak tolvajok, veszélyes emberek. alkoholisták, betegek, összeférhetetlenek. De ott, az ágyak világában, összezárva. nem lehet kitérni előlük. Megvédeni a majdnem semmit, a maradék becsületet, a széttört tekintélyt — ilyesmire minden halandónak szüksége van —. a bakancsot vagy a meleg kabátot, a kis pénzt, ami a sapkában összegyűlt. Azt mondják a szakemberek: utcán alvók-élők ezért lesznek mindig is az utcán. S hogy minden eset más. Ahogy segíteni is mindenkin másként lehet. De kell. Kellene. Segíteni is mindenki másként tud. Egy telefonnal, hogy jelezze: bajbajutottat lát. Egy százassal, amit a kalapba dob. Egy szendviccsel, amivel kínál. Beszélgetéssel is, ha van hozzá bátorsága. És azzal, hogy nem gyűlöli, mert útjában van. akit kitaszított a saját maga vagy mások bűne, hibája. Tenni, segíteni kell, BUDAPEST •