Budapest, 2006. (29. évfolyam)

2. szám február - Győri Péter: Hajlékuk az utca, s nincsenek otthon

BUDAPEST 2 Hajlékuk az utca, s nincsenek otthon Győri Péter FOTÓ: Sebestyén László BUDAPEST FORGALMAS UTCAIN, az aluljárókban, a közparkokban, tereken mostanában már-már szó szerint is belebotlik a járókelő a tragikus üzenetbe: óvatos becslések szerint is háromezren élnek olyanok a fővárosban, akiknek nem jut fedél a mínuszok kalapácsütései ellenére sem. Az ellátórendszer csúcsra jár, s nem lehet azt sem mondani, hogy a kerületek vagy maga a metropolis ne nézne szembe a hajléktalan-kérdés problémáival, sőt, hogy ne tel jesítenék szolid európai színvonalon a közösség kötelességél. De ahány hajléktalan, annyiféle a sors s a helyzet: majdhogynem személyre szabott megoldásokra volna szükség. S ez a legnehezebb. „Az újkori nagyváros rohamos fejlődése, nagyszerű ipartelepeivel, gyorsan növekedő munkáslakosságával és abból kiváló proletariátusával az elemi szükséglet sürgősségével új intézmények megalkotását követelik, melyek a naponta felmerülő új bajokon segíteni hivatvák. (... ) Az állam és a város híven osztozkodnak a szegén yebb osztályok sorsáról való gondoskodás nagy feladatában. De erejük és képességük elégtelennek mutatkozik egy további tényező, a társadalom közreműködése nélkül. (... ) A ,,Hajléktalanok Menhelyé"-nek története ily szerencsés kezdeményezés képét nyújtja, legszerényebb alapon, számba nem vehető csekély eszközökkel alapíttatván, úgyszólván önmagából fejlődve, éveken át nesztelen, alig észrevett tevékenység színhelye volt, mig végre az évek során át gyarapodott eredmények összege az általános elismerést vívta ki. Ezen percztóí kezdve az egylet a kívánatos gyorsasággal növekedett és a tekintetes fővárosi tanács pártolása, úgymint a fővárosi közönség jótékonysági hajlama által felkarolva, első rangú humanitárius intézetté vált,