Budapest, 2006. (29. évfolyam)
11. szám november - Zeke Gyula: Májak, szívek Budapest felett
9 BUDAPEST Lelet és kommentár Májak, szívek Budapest felett Zeke Gyula Az európai (nagy)városok megérkezése az építészeti és technikai modernitás, s czl követően a inai globális szabványosodás állapotai közé nyomon követhető állatviláguk átváltozásán is. Búcsúzik a lovacska — adnám címül a kötetnek, amely e szerteágazó történet szálait gyűjtene egybe, s tárná mindazok elé, akiknek van kutyájuk és macskájuk, és mindazok elé, akiknek egyik se nincsen: sic(c)! —, s akik így más-más okból érdeklődnének ugyanazon tárgy iránt. S ha a második mondatommal nem sikerült volna szélnek ereszlenem első mondalom tudományosnak leisző levegővételét, hát legyen világos: emlékezem csupán, s a tudománynak e részben nem ígérek semmit. Másnak igyekszem kedvet csinálni a munka elvégzéséhez. Mint szinte mindennek, jelen írásom tárgyának is megvan a maga irodalma, csak nincsen szem előtt, mert amatőrök és több szakma képviselőinek írásaiból állt össze mindig is, számos folyóiratba, lapba szórva, s szétterítve az időben. Az sem mellékes körülmény, hogy a mikroorganizmusok, a rovarok, a patkányok, a madarak és a lovak a kérdésfeltevés területi elve mialt egy túlságosan is széles skálán helyezkednek el. (A legelsőkre például a mindig használt Budapest Történetének Bibliográfiájában kerpelv Béla tollából egy igen pompás címmel bíró tanulmányra akadtam 1935-ből: Budapest véglényei. Első ránézésre magától értődőnek vettem, hogy a cím metaíorikus, és a tanulmányban az alkohol közkatonáiról olvashatok majd, vagy a városi társadalom más, peremre szorult névtelenjeiről, de nem.) Am ha nem a tudomány épülése végett rovom e sorokat, akkor miért? Hát természetesen az állatok öröme és az éle-Kinkből való eltűnésük, ám imitt-amott való váratlan visszatérésük lélekemelő szomorúsága végett, amelyekre valahogy egyre kevesebb terünk és időnk marad, még ha nem számítjuk is magunkat a kor szabványos lelkei közé. Ez így már jobban hangzik, ám nem űzi el a zavarodottságot. Ismeretes ugyanis, hogy a (városi) állatvilág különféle képviselői iránti viszonyunk egyidejűleg alapul kulturális konvenciókon, civilizációs elő- és utóítéleteken, valamint genetikus-testi beidegződéseken. Oka, önkénye és zsigeri hagyománya egyszerre van, hogy jobban kedveljük a mókust a patkánynál, noha igen közeli rokonok, jobban a fecskét a galambnál, noha mindkettő madár, és jobban a katicabogarat a svábbogárnál, még ha a gondolkodásunkból sikerrel vájtuk is ki már az etnikai húzódozás mételyét. Miért kedveljük továbbá jobban a hajléktalanok tompa fényű, alázatos ebeit a menedzser-lotyók piros nyelvű, nyákos szájú ölvakarékainál, s vajon miért óhajtjuk megsimogatni a cicát, és húzódozunk ugyanakkora kórházak macskáitól. Régóta görgetem, forgatom már magamban e kérdéseket és kétségeket, e vonzalmakat és taszulásokat, míg végre nemrégiben olyan szövegre akadtam, amely egyszerre ad hangot elragadtatásomnak és húzódozásomnak, animális csodálatomnak és kanális-rémületemnek. Meg emellett igen fontos dolgokat mond Budapestről és annak szelleméről is. A manapság kevéssé emlegetett, noha fontos életművet maga után hagyó Illés Endre tollából származik, s az Új Idők — már nem Herczeg Ferenc, hanem Fodor József szerkesztette —. 1946-os évfolyamában jelent meg a Jegyzetek a városról rovatban, Sirályok címmel (232-233. p.) Csak a nekem kellő bekezdéseket hozom. többre nincs terem. A város kedvencei a sirályok. A hídon ezrek s tízezrek özönlenek szüntelenül Buda és Fest között, — a két város hajnalban felkel és késő' estig főfoglalkozásként átkel a túlsó partra. Aki a tömegben sodródik, mind értelmes céllal topog valamerre. — ezt hiszi s akár igazolja is. De aki véletlenül vetődik a híd felé, s csak hívóiról nézi az átkelőket, félpercnyi szemlélődés után is értelmetlennek, torznak s valószínűtlennek látja ezt a sűrű hangya vonulást, Nem lehel annyi komoly cél és munkahely a kétfelé dőlő városban. ahány ember tolong itt. az egyetlen hídon. A zsúfolt híd divat lett. Az átkelők úgy élvezik a süvítő szélben, festetlen rozsdás vasgerendák között a létezést, mint a tömött eszpresszókban egymás közelségét, cigarettafüstjét és szófoszlányait. Megállnak s a zöld, tavaszi vizet meg a lebukó sirályokat nézik. (...) Azelőtt a Lánchídnál tanyáztak. Mindenki tudott róluk, mégis kevesen látták őket. Olyasféle szerepük volt. mint a (...) Sirályok a Duna felett. Vadas Ernő felvétele
