Budapest, 2006. (29. évfolyam)
9. szám szeptember - Jolsvai András: Visszajáró XXX.
27 BUDAPEST két sorára: „bolyongtam útjaid során; / díszházaid kő-Bábelében"! S miközben az a gyanúm, hogy a budai oldal dicsérelével súlyosbított kritikai passzus pongyola lezárása - „de viszont ezen idővel bizonyosan fognak segíteni." — L. L. tompító beszúrása is lehet, szomorún látom, miben is állt a szocialista évtizedekben és miben áll manapság ez a „segítség". Parkosított tér, zöld terület, fű, fa, virág mindig is jóval kevesebb volt Budapesten a kelleténél, Kosztolányi a szívünkből beszél. Az én szívemből most különösen és erősen, amelyet nemrégiben megszomorítottak a Móricz Zsigmond körtéren. Narancssárga csövek három méteres mélységbe való fektetése miatt - ürügyén? —, kivágták azt a négy gyönyörű akácfát, amelyeket körülbelül az ostrom után ültethetett a város, s amelyek 56-os születésem idején az itt látható felvételek tanúsága szerint már csinos árnyat adtak. Ültem a kis Tündében pőre tekintettel, mintha idegen városban, és elment a kedvem. Tisztelt munkások, cég, kerület! Ezt akarták? • KSWUOHMNKK Visszajáró XXX. Jolsvai András Eddig azt tettük, ami egy ilyen rovat esetében elvárható: a saját nyomunkban jártunk. Aztán hajdani élményeinket összevetettük a mostaniakkal. Aztán ebből vagy következett valami, vagy nem következett. (Mondjuk, nem is ez volt a cél, hanem csak úgy, a visszajárás. A költővel szólván a küzdés maga.) Most egy kissé eltérünk e sémától. Merthogy kitaposott ösvényen járunk majd. Az ösvényt egykori kollegánk. Sümegi Noémi taposta ki, több, mint tíz évvel ezelőtt, amikor végigsétált az akkori Szív utcán, s megírta élményeit. Most tehát az ő nyomában is járunk vissza — mint egy fényképezőgépetlen Lugosi Lugó a hajdani Klösz után. De persze az „is" szócska (mint minden egyéb szó) fontos ebben a mondatban. Hiszen e sorok írójának is kedves, megszokott helyszíne a Szív utca huszonéve már — lévén iramodásnyira csupán legszűkebb hazájától, a Bajnok utcától (amelyről méltán ejtettünk már e rovatban himnikus szavakat.) Induljunk útnak tehát, emelkedő számsorrendben, mint a lottóhúzások idején. Kezdjük mindjárt a Lövölde téren. Ott, ahol a Szív utca is elkezdődik, s ahol látszólag be is fejeződik egyben: merthogy afféle kvázi-sétálóutca lett belőle. Célforgalom, behajtási korlátozás, fekvőrendőr, terelőkorlát. De mindez persze csak porhintés, mert aki ismeri a környéket, jól tudja, hogy az egész elmúlik tizenöt méter után: onnan kezdve a Szív utca ugyanolyan keresztutcája lesz az Andrássy útnak, mint a többi. Ámde annakidején messze nem volt ugyanolyan. Annyira nem, hogy a város egyik leghíresebb kocsmáját — mulatóját, száláját — éppen ebben az utcában lelte föl az utazó már a tizennyolcadik század végén. Két Szív — ez volt a mondott vendéglátó egység neve, innen egyszerűsödött az utcanév itt, a kor szokásainak megfelelően, mint a Dob utca például, amely a Három dob fogadó nevének részletét viseli ma is. Bizony, bizony, a Szív utca szíve (ha megengedik nekem ezt a szójátékot) valaha Pest szíve volt egyben (kezd túl sok szív lenni ebben a mondatban, használjuk az egyiket igei jelentésben — hogy melyiket, azt magukra bízom), azokban a daliás időkben, midőn a Király utca még a legfontosabb sugárútja volt a városnak. Abban az időben tehát, amikor a Lövölde tér még a város szélének számított, és a Szív utca után már nem volt más (egészen Zuglóig), mint zöldellő káposztaföldek. De vissza a jelenbe. Vissza a mai Szív utcába. Jobb oldalán egy kétszázadfordulós büszke bérház, nemrégiben renoválták kívülről (Sümegi kollega még mit sem sejthetett erről) aljában (szigorúan véve tehát még a Király utcában) egy gyakran arculatot váltó vendéglői egység, mely az utóbbi tíz évben volt kocsma, kínai, olaszos meg magyaros étterem: tönkrement mind. Hajdan pedig ez volt a hírneves Kairó kávéház (remélem legalábbis — de ha nem, a Saly Noémi majd kijavítja. Trolibus unitis, ahogy a régiek mondanák). Az étterem a Szív utcai oldalon rejtélyes portálokban folytatódik — valamely kamara valamije található benne, hirdetik a betűk, de élő ember nemigen tűnik föl errefelé. (A Sümegi-időkben pedig még ismerkedési estet is rendeztek itt.) A túloldalon néhány ódonat, apró bolt viseli régi, boldogabb idők nyomát. Egy patika, egy vegyesbolt, egy kis cukrászda - amennyire látom, napjaik megszámlálvák. Aztán egy pinceborozó jön, olyan, amelyből ezen a környéken több tucatot fedezhet föl a jószemű sétáló. Más kérdés, hogy öröme nem sok lesz benne. Savanyú álborszag terjeng a környékén, savanyú, kopott emberek látogatják örökké félhomályos termeit. „Termelői bor" ez van rájuk írva. aztán valami fantázianév a termelés helyéről. Abasári, Izsáki, effélék: persze nélkülözve minden alapot. De ez legyen itt a legnagyobb baj. Jobb kézre, az Andrássy út felé innen már az egész utcát az iskola uralja. Az meg a város százesztendős elemi iskoláira hajaz, abból is van néhány tucat errefelé, büszke, kicsit hivalkodó téglaépület, korabeli cicomákkal, egyszerre félelmes és lenyűgöző. Odabent persze már kevesebb az ember (gyerek) félnivalója. Mindkét lányom odajárt annak idején, tudom. Magam kétszer ha voltam (nem vagyok egy munkaközösségi szülőtípus), kedves apuka, hasson oda, mondotta egy fáradt fizikatanár a szűk iskolapad túloldaláról. Nem emlékszem ma már, odahatottam-e. Kívülről azonban kedveltem mindig az épületet (jó volt várni a gyerekekre a téli estéken), szerettem a feliratokat is a kapuk fölött „bejárat fiúk számára", „bejárat leányok számára", hirdették a feliratok a prekoedukált idők üzenetét. Szemben a jelmezkölcsönző is átment már nehezebb időkön, mostanában, ahogy látom, jó kezekben van megint. (Magánkezekben, hogy pontosak legyünk.) Van itt minden, huszárcsákó és díszmagyar, frakk, szmoking meg dominó — és persze az egész állatkert. Már csak a hajdani hidegtálgyár hűlt helyét kell elhagynunk, s máris az Andrássy út sarkára értünk. Az egykori fényes kávéház — ahol egykor a Ludas Matyit is alapították - ma olasz iradabútorok elegáns bemutatóterme: embert nem látni benne soha. Túloldalt bank, ez volt már akkor is, amikor ide költöztem — ott viszont mindig nagy a tömeg. De ebből persze ne vonjanak le semmilyen következtetést, ha kérhetem. H