Budapest, 2006. (29. évfolyam)

9. szám szeptember - Zeke Gyufa: Móricz Zsigmond körtéri fák...

26 BUDAPEST tos város, hiszen ha összehasonlítjuk Párizzsal, rögtön meglátjuk ezt. Kijelentem, hogy ha Párizsban megkérdez egy műszaki problémákkal foglalkozó egyetemi magántanárt, hogy ki volt Strindberg, azt fogja mondani: Strindberg? Ez egy norvég repiíló' volt. Ellenben kérdezzen meg egy pesti pincért, pontosan meg fogja mondani, ki volt, milyen nemzetiségű, és mit írt. En érzek egy külön pesti hazafiságot. A pesti telefonfülke nekem ugyanolyan szép és ugyanolyan drága, mint a tarló, vagy a mező. De nem hallgathatom el azokat a szörnyűségeket, amelyek lépten-nyomon felbukkannak az ember szeme előtt. Mindenféle udvariasság kikapcsolásával meg kell mondanom, hogy itt csak a dinamit segítene. Amilyen gyönyörű a XVII. és XVIII. századbeli Vár romantikus, bűbájos, nippszerű utcácskáival, amilyen finom és előkelő az Akadémia épülete, amilyen óriási és Arc de Triomphe-szerű a iAnchíd, annyira gipszváros ez az egész Pest. Ami kedves és nekem párisian vonzó benne, az Buda, — a beszélgető zöldkötényes vargákkal, akik megkérdezik, hogy van a feleségem és jó-e még a cipőm, a kedvességnek és egészséges népiességnek disztingvált humorával, ez az, ami az ember lelkét körülsimogatja és felmelegíti. Pest - most a legerősebb kifejezési használom, — olyan, mint egy ideiglenesen felépített cirkusz, csak teng-leng benne a levegő, de viszont ezen idővel bizonyosanfognak segíteni. Ami a mostani idegenforgalmat illeti, külföldön több helyen hallottam Budapestről, a külföldiek büszkén emlegetik, hogy „voltak Budapesten". Megállapíthatjuk, hogy a múltban bennünket véka alá rejtettek. Büszkék vagyunk az idegenekre, s kijelentem: En is felemelt fővel járok az utcán, ha nyolc hollandi úr Pestre érkezik. De mikor lesz már végre, hogy a gépkocsik egymást követik a magyar országutakon? Pestre vonatkozóan csak egy propozícióm lenne: több teret, több kertet, több díszkutat szeretnék látni. Ezeknek megvalósítását Némethy tanácsnok úrnak az Uj Főváros múltbeli számában megjelent nyilatkozata alapján remélni lehet. Szeretném, ha a Vérmező nem egy osztrák kaszáló lenne, ahol Martinovics feje lehullott, hanem játéktér, játékváros, ezer, tízezer egészségesen verekedő, sivalkodó gyerekkel, uszodával. Magyar térnek szeretném látni a Vénneznl... A közlés - helykímélés okán nem követi az eredeti tipográfiát, elhagytam L. L. vastagon szedett kiemeléseit, s kurziválásai sem tennének hozzá semmit Kosztolányi mondandójához. A szöveget mai helyesírással adom, eltekintve az archaikus-bájos „párisian" szótól. Mint mondottam, nem szerepel sem az Illyés Gyula-féle poszthumusz sorozatban -amely 1937 és 1947 között tizenegy kötetbe gyűjtve hozta Kosztolányi addig jórészt kiadatlan hírlapi írásait (az utolsó kötelet Illés Endre szerkesztette) sem a Réz Pál-féle, 1969 és 1996 (!) között megjelent, huszonöt kötetes életműsorozatban. Fellelése mindamellett nem különösebb filológiai érdem, leírása ugyanis 1964 óta elérhető a Budapest Történetének Bibliográfiájában (II. 5782.), szemben az életmű ma is tekintélyesnek mondható és valóban feltáratlan részével. Föl kell tennünk azonban az ilyen esetekben kötelező kérdést, mennyire hiteles a szöveg, vajon valóban Kosztolányi szavait olvassuk-e!? Igen, válaszolhatunk egyetlen szóval, az interjú műfaja a szakma akkori normái szerint kizárta a fikció lehetőségét, nem volt viszont még magnó, a szó szerinti hiteles-Karinthy Frigyes látta és rajzolta ilyennek Kosztolányit a Balaton kávéház egyik márványasztalára 1916-ban. Kerestünk, de nem találtunk róla olyan felvételt, amely Budapest utcáin, vagy akár valamelyik kedves kávéházának teraszán készült volna róla. Kilencven év előtti grafit-könnyeit azonban sötét szívvel vesszük kölcsön. ség így kérdéses lehel. Nem tudhatjuk, hogy L. L. hogyan állt a gyorsírással, sem pedig azt, hogy anyagát utólag hogyan stilizálta. Kosztolányi élőbeszéde amellett szükségképpen különbözött publicisztikai írásainak nyelvétől. „Szerzősége" mindezek ellenére is jól felismerhető, egy-egy idegennek tűnő szófűzés akad csupán, a Némethy tanácsnok — nézzék, Ottlikék lapkérelme után már másodszor bukkan fel itt a neve —, nyilatkozatára utaló mondat pedig nyilvánvaló szerkesztői beszúrás. Az alapos és kedvünk szerint való kommentár végképp szétleszílené a számunkra itt adott kereteket. Három észrevételt engedünk hát meg magunknak csupán. Mindenekelőtt látható, hogy Budapest időközben — meglehet: keserves erőfeszítés árán hozzázüllött Párizshoz. Ma már nagyítóval kéne keresnünk azt a főhivatású pesti pincért, aki Strindbergről beszélni volna képes, miképp olyan olvasó sem sok akad, aki Kosztolányi francia egyetemi tanárának képzelt válasza láttán kimondaná magában a Lindberg nevet. Figyelmes esszét érdemel majd Kosztolányi itt is fölvillanó ambivalens viszonya a pesti oldalhoz, amely hol erősebb, hol halványabb ecsetvonásokkal az életmű egészét átszínezi. Gondoljunk csak - az Üllői úti fák áhítatos szerelemvallása mellett — az 1906-os Budapest