Budapest, 2006. (29. évfolyam)

9. szám szeptember - Csider István Zoltán: Tüzet raktak

23 BUDAPEST mint magyar cigányzenészekből alakult, Edinburgh-i Fesztivál-fődíjas Magic Feel zenekart sem, amelynek tagjai bra­zil és bolgár tagokkal kiegészülve, Mi­raculous Jam All Stars néven ezúttal egy Bartók-estre várnak mindenkit. A leg­frissebb program címét minden bizon­nyal a Kogart Ház Friss Európa 2006 című kiállítása érdemli, itt ugyanis idén diplomázott hazai és külföldi művészek (és mestereik) alkotásaiból nyílik tárlat. A meglepő előadásokra talán idén a kortárs zenét bemutató Klangforum Wien a legjobb példa: Symposium című előadásuk megidézi az ókori szimpózi­umok világát, ahol a bölcselkedés köz­ben bőven volt mit enni-inni - vagyis a program kortárs komolyzenei koncert, a befogadást egy hatfogásos vacsorával és némi vörösborral megkönnyítve. Az sem épp szokványos, hogy tíz fiatal zene­szerzőt kérnek meg ana, hogy egy fiatal költő, nevezetesen Térey János új köte­tének egy-egy versét zenésítsék meg, és rakják össze egy koncertté. Abba is ér­dekes belegondolni, hogy milyen lehel egy előadás, amely üres térben zajlik, s amelynek nincs cselekménye és nincs színe — Agens és Gergye Krisztián leg­újabb produkciójából ez is kiderül. Nem mindennapi, hogy valaki egy egész kiál­lítást alapoz lomtalanítások alkalmával, utcákon talált fényképekre — Asztalos Gáspár Zsolt megtette. Színházból sem a megszokottat kapjuk. Kuthy Agnes pa­pír-. fény- és árnyszínházában például videoklipek és szépirodalom, kultúrtör­téneti mítoszok és mai kommersz, pszi­chológia és horoszkóp, egyszóval ka­otikus világunk összetevői keverednek. Ami pedig a szokatlan, felfedezésre váró helyszíneket illeti: kél hétre kortárs művészek szállják meg a Teréz, az Er­zsébet és a József körút üresen álló üz­leteit, és kiállításokat rendeznek, átlogó és reprezentatív válogatási nyújtva a hazai videoművészet, aktivista művé­szet, intennedia-művészet, a public art, a festészet és egyéb képzőművészeti te­rületek alkotásaiból. De az Accord Quar­tettnek a Dandár népfürdőben tartandó, ősbemutatót sem nélkülöző komolyzenei koncertje is ide sorolható. Hogy a visszatérő programok ottho­nosságát se hiányoljuk, ezekből is lesz néhány. Tavaly nagy siker volt, hát idén is lesz: ismét elmerülhetünk kicsit a moz­gás- és filmművészet találkozásában all. Nemzetközi Táncfdm Fesztivál sokszínű programjain. Es persze ebben az évben is fellép az UMZE és az Amadinda. Tehát idén is mindenki megtalálhatja a neki legszimpatikusabb különcségei, egyéni hangot, meglepő előadást, meg­botránkoztató alkotást, új kedvencet vagy régi nagy mestert. Csak egy kicsit keresni kell (www.bof.hu). Vagy hagyni, hogy megtaláljon. Tüzet raktak Egy éve nyílt meg a legnagyobb budapesti független kulturális központ, a Tűzraktér Csider István Zoltán Péntek délután nem pezseg a Tűzoltó utca. A teraszokról, valamint a kissé megengedően kerthelyiségnek nevezett udvarokról bágyadtan körbetek ingetőkön túl csak néhány cekkeres háziaszszony meg kóbor kutya ballag hazafelé, nem épp rohamtempóban. Még a „tömbrehab" miatt mostanában elég színes utcában is feltűnő a Thaly Kálmán utca sarkán áll­dogáló hatalmas épület, az utóbbi egy év alatt Budapest egyik legfontosabb kul­turális találkozóhelyévé fejlődött Tűzrak­tér. A bejáratnál Gergő fogad, Gergő, a kecske, „aki" - mint később kiderül — a hétvégi Tanya Fesztivál egyik kulcsfi­gurája, a kis kennelben csintalankodó csirkékkel egyetemben. Nekik nincs nevük. Legyen? — kérdezi az egyik srác, aki a kissé túlpörgött baromfiakat próbálja jobb belátásra bírni. Mindegy, mondom, nem a név a lényeg. A lényeg bellii van. Jelen esetben is az a kérdés, mit rejt a Tűzraktárként megnyílt, most Tűzraktér név alatt működő, kissé lepat­tant, indusztriál külsejű hely. Egy Magyarországon élő francia épí­tész, bizonyos Etienne Samin vetette fel az ötletet (persze, az outsider veszi észre legelébb a hiányosságokat), hogy kezde­ni kéne valamit a használaton kívüli bu­dapesti épületekkel. Először a Közrak­tárakkal kezdeti foglalkozni, a diploma­munkája is erről szólt. Szerelelt volna egy kis kultúrát csempészni a Duna partján magányosan, kissé elhagyatva álló épü­letek falai közé. Kicsit a nyugat-európai squatokhoz (foglalt házakhoz) hasonlító komplexumot gondolt ki, amelyet az tenne élettelivé, hogy maguk a haszná­lók alakítanák ki a saját tereiket. Amo­lyan öntevékeny kultúrházat szeretett volna, ahol ufószakkör meg horgászklub helyett mű- és próbatermek, koncertek, színházi előadások oltják a betérők kul­túrszomját. Meg, persze, jóféle bár. Balla Zoltán, a Tűzraktér egyik fő szervezője két évvel ezelőtt találkozott Saminnel, aki akkor azt kérdezte tőle: milyen esély lehet itthon egy hasonló központ kialakítására. - Azt válaszoltam, hogy nem tudom. Csak azt tudtam, hogy mekkora igény van egy ilyenre, meg azt. hogy azokban a fiatalokban, akik művészettel, kultú­rával foglalkoznak, szóval, hogy bennük mindenképp működik a vágy, hogy létre­hozzák saját alkotóterüket. Csak nehéz összehozni a csapatot meg a helyet. — A hely már adott, elméletben leg­alábbis - válaszolta erre Samin eléggé exkluzív méghozzá, a Duna-parton van, és hát nagy — utalt finoman a Közrak­tárra. Elkezdték járni a hivatalokat, hogy megtudakolják, mi kell a megva­lósításhoz. Egy hónapot kértek, hogy be­mulathassák, mire képesek. Közben a csapat is összegyűlt, nagyban mentek az esetenként harmincfős ölletelések, ame­lyek Balla szerint persze nem tudnak igazán hatékonyan működni, de hát nem is feltétlenül ana valók: egyszerűen jó volt látni a szellem effajta megnyil­vánulásait. A nyár végére tervezett fesz­tivál egyre csak tolódott, s mikor már úgy nézett ki, végre-valahára meglesznek a

Next

/
Oldalképek
Tartalom