Budapest, 2006. (29. évfolyam)

8. szám augusztus - dr. Schmidt Gábor: Budapesti fák élete és halála

3 BUDAPEST konyhasót használják (összetevői, a nátrium és a klór külön-külön is növényi mérgek), és az olvadáshoz szükséges mennyiség tízszeresét is kiszórják. A rendszeresen sózott főútvonalak mellett egész fasorok károsodhatnak. Csak egyes fák betegednek meg buszmegállók, kapubejárók, közlekedési lámpák mellett. Itt a sózás mellett a nagyobb levegőszennyeződés is igen nagy szerepet játszik a megbetegedésben (a járművek lelassítanak, majd gázt adnak). Az egyes fafajok sóérzékenysége különböző. Érzékeny a vadgesztenye, a gyertyán, a korai juhar és a hársak, viszonylag ellenálló a fehér- és a sziirkenyár, a kocsányos tölgy, a japánakác, a bálványfa, az ostorfa, a közönséges akác és a galagonyafajok. Győzzön az erősebb? A mechanikai károsítás elsősorban az útmenti fákat veszélyezteti. Az autók a zöldsávban parkolva összetömörítik és olajjal szennyezik a talajt, megsértik a fák törzsét, a fiatalabb példányokat pedig néha teljesen kidönlik. Sajnos még mindig tartja magát az a „Ferenc Jóska korabeli" szemlélet, hogy a műtárgyakat védeni kell a növényektől és a beázástól — a növényeket viszont már nem védik meg az emberektől és a műtárgyak káros mellékhatásaitól (pl. a víz elvezetésétől). Pedig egy utcai sorfa már a telepítés pillanatában is többe kerül, mint az aláfektetett földkábel, nem is beszélve egy-egy idős példány pótolhatatlan biológiai értékéről. Sok fa esik áldozatul szándékos rongálásnak, boltok, cukrászdák parkolóhely-igényeinek. (A Szilágyi Erzsébet fasorban egy-egy „útban lévő" fa reggelre úgy eltűnt, hogy még a helyét is leaszfaltozták.) Ostobaság, figyelmetlenség, rugalmatlanság Budapesten, az utak mentén legalább három, közpénzekből fizetett csapat tevékenykedik: a kertészek, akik a fákat elültetik és gondozzák; a közterület-fenntartók, akik az utakat takarítják és télen sózzák, valamint a közművesek, akik a fasorok mentén kábeleket, csöveket fektetnek a földbe, és közben elvágják a gyökereket. A fa végül kipusztul, a kertészek ismét kezdhetik az ültetést. A sózásról már beszéltünk. Ami a kábel- és csőfektetést (vagy -javítást) illeti: némi odafigyeléssel megkerülhetnék a gyökereket, de az növeli a költséget, és rontja a vállalkozó versenypozícióját. Az elvágott gyökerű fák általában csak évek múlva kezdenek száradni, és a kiváltó ok addigra már feledésbe merül. IIa később vihar dönti ki a pányvázó-gyökereiktől megfosztott Iákat, felelős nincs, az önkormányzat fizet. Osi magyar szabály, hogy a költségvetési pénzeket a fiskális év végéig el kell költeni: ami megmarad, elvész, sőt a következő év bázisát is csökkenti. Közületeknél ezért bevett szokás, hogy az év első három negyedében takarékoskodnak, majd az utolsó évnegyedben (úgy december 10-ig) igyekeznek a keletkezett tartalékot lenullázni. A maradványpénz elköltésének hálás módja a faültetés, és ez elvileg nagyon jó. Csakhogy olyankor rendelik meg, amikor már nem lenne szabad fát ültetni: a talaj csonttá fagy, öntözni nem lehet. Még nagyobb gond. hogy az adott év végén volt pénz a látványos faültetésre, ám a következő év elején — a költségvetés jóváhagyásáig -nincs pénz az elültetett Iák ápolására. Pedig a tavasz eljön, a fák kihajtanak, és ha nincsenek rendszeresen megöntözve, bizony kiszáradnak. Sebaj, majd decemberben lesz mit újra ültetni... Dréncső a fagödörben Napjaink szellemes találmánya, hogy faültetéskor a gödörbe dréncsövet helyeznek. melyen át később közvetlenül a gyökérzónába juttatható az öntözővíz. Magyarországon élünk, nálunk ez sem úgy működik, ahogy kellene. A dréncső ugyanis olyan a fának, mint embernek az infúzió: ha bekötik, állandó odafigyelést kíván, különben baj lesz. Ha a csövön lolyadék helyett levegő kerül az erekbe, ez az embernél embóliát és halált okoz. A fák gyökerei a levegőtől nem kapnak ugyan embóliát, de kiszáradnak, és a végeredmény ugyanaz. A dréncső, ha nem öntözik, kéményhatásával még a meglévő vizet is kiszippantja a talajból. Természetesen le lehetne zárni, de a zárókupakot ugyebár ellopják, néha magát a dréncsövet is kirángatja a földből némely gyűjtő kedvű polgártárs. A romboló jóindulat A romboló jóindulatnak két példája van a városfásításban. Az egyik: amikor azt a fát is kivágják, amelyiket nem kellene. A másik: amikor ott sem vágnak, ahol nagyon kellene. Előbb-utóbb minden fasort leváltanak. mert elöregszik, kiritkul, ezért meg kell újítani. Nagyon nehéz azonban megállapítani azt a pillanatot, hogy mikor kerüljön erre sor. Budapesten a milleneumi évektől napjainkig minden történeti lasor leváltását nagy vita és sokszor közfelháborodás előzte meg. Vannak azonban tiszta helyzetek. Nem kell, sőt nem szabad kivágni egy teljesen egészséges fasort csak azért, hogy helyette valami mást, úgymond „szebbet" ültessünk. Éspedig azért nem, mert ezzel ok nélkül kiesik az a 4-5 év a fasor életéből, amíg az új fasor megered és árnyékolni kezd; és nem célszerű azért sem, mert az, ami — úgymond - szebb, nem biztos, hogy valóban jól fogja érezni magát a régi, egészséges fasor helyén. Nem célszerű kivágni azokat a városi fákat sem, amelyeket „Isten adott". Elsősorban az úgynevezett gyomfákra gondolok, melyek sokszor olyan helyen kelnek ki, ahol a többszöri fásítás is sikertelen, ám egy-egy élelmes növény — gyökerével megtalálva a földalatti vízerekel — egészséges, szép fává cseperedik. Sokszor az ilyen árvakelések okszerűen kiritkítva legalább olyan szép fasort vagy facsoportot adnak, mint hogyha nagy költséggel és nagy gonddal igyekeznénk ott növényeket ültetni. Szentségtörésnek hat, de ki kell vágni azt a fasort, amelyik valóban elöregedett és halálra van ítélve: a fák kiritkultak, a maradék példányok betegek, törnek, száradnak. Az ilyen fasor pótolgatása értelmetlen, mivel az idős fák alá ültetett pótlásokból sosem lesz olyan szép növény, mintha önmagukban telepítenénk el őket. A múltban szép példa volt erre az Andrássy úti fasor (akkor Népköztársaság útja). Az Oktogon és a Dózsa György út közti szakaszon gyönyörű platánok nőttek. E fák azonban a körülmények romlásával maguk is pusztulni kezdtek, több év telt el. amíg a szakembereknek sikerült meggyőzniük a döntéshozókat, hogy egy gyógymetszés talán még segít, de mire megkapták rá az engedélyt, már az is elkésett. A fákat az akkori tanácselnök — engedve a nép kívánságának, — ismét platánnal pótoltatta, ami aztán annak rendje-módja szerint 4-5 év múlva ugyanúgy megfertőződött, és elpusztult. A következő körben már kőrist telepítettek, azok a fák meg is maradtak. A közelmúltban a Bartók Béla úti platánok jutottak majdnem hasonló