Budapest, 2006. (29. évfolyam)

8. szám augusztus - dr. Schmidt Gábor: Budapesti fák élete és halála

„Közmű" miatt be nem üttetett zöld sáv a Tétényi úton sorsra, a Szent Gellért tér és Móricz Zsigmond körtér közötti útszakasz felújításakor. Engedve a közönség óhajának, a még élő platánokat meghagyták, tudván-tudva, hogy halálra vannak ítélve (nincs elég levegő a talajban, nincs tér a gyökereknek, betegek a fák stb.). Csak idő kérdése, hogy mikor kell ezt a néhány utolsó mohikánt is kivágni, annyi azonban bizonyos, hogy a foltozgatás eredménye egy heterogén és elhúzódó eredésű fasor, szedett-vedett megjelenéssel. Ki kell vágni a parkokban azokat a fákat is, amelyek egy idő után besűrűsödnek, és elveszik egymás életterét. Minden park létesítésekor valamivel több fát ültetnek a szükségesnél, annak érdekében, hogy a park minél előbb „mutasson". A hosszabb távú elképzelés ezután az lenne, hogy a fák összeborulása után fokozatosan kiemeljék közülük a gyors kezdeti növekedésű, ám rövid élettartamú példányokat, annak érdekében, hogy a megmaradt iák hosszú távon is szépek legyenek. Ahogy a szakma egy kétszáz évvel ezelőtt élt nagy alakja mondta: „a szép parkhoz kemény szív és éles fejsze szükséges". Ez az a lépés, amit — a nagyközönség vélt vagy valós felháborodásától tartva — többnyire elmulasztanak, vagy addig halogatják, míg végül a fák látják kárát. Az eredmény: besűrűsödött, felkopaszodott faállomány, alatta kipusztult cserjefolttal, ami szemmagasságban már nem tud zárni. Az ilyen park nemcsak szépségéből, de ökológiai értékéből is sokat veszít, hiszen a többszintes növényültetés az, ami biológiailag a legaktívabb, leginkább tisztítja a levegőt, fogja a port. Eklatáns példa erre a Városmajor, ahol hiába pótolgatják a cserjeszintet, a fák mély árnyékába ültetett növények újra és újra elpusztulnak, vagy legalábbis nem fejlődnek. Elválasztó cserjeszint híján pedig egybemosódik a kutyasétáltató a kisgyerekek játszóterével, a nagyfiúk labdázó tere a nyugdíjasok csendes pihenőjével. Ugyanez a probléma jelentkezik, csak talán még súlyosabban, a lakótelepeken, amelyeket a szocializmus panelkorszakában a szükségesnél háromszor több fával ültettek tele. Szerencsére egyre ritkábban, de azért előfordul, hogy a megrendelő — sajnos néha a tervező is — szimpátia alapján tervez, és nern törődik azzal, hogy a növény az adott helyen megmaradhat-e vagy sem (látta valahol, külföldön vagy egy szép katalógusban és megtetszett neki). A szakszerűtlenség ilyetén bűnjele hamar eltűnik, egy-két év múlva kipusztul, és a fenntartó már olyan növényt ültet, amiről tudja, hogy biztosan megmarad. Mindenképpen pénzkidobás és időveszteség. Hisz a rossz növény elültetéséhez, később pedig pusztulásához, majd pótlásához és az ú j növény megeredéséhez is idő kell. Ejtsünk szót egy zsenális találmányról. a damilos fűnyíróról is: egy motorral hajtott fémrúd végén pörgő damilszál elvág mindent, ami puha, és megkíméli azt, ami kemény. Kiválóan alkalmas meredek rézsűk nyírására, de ott is, ahol a gyep műtárgyakkal (oszlop, szegélykő, kerítés stb.) találkozik. A baj az, hogy nálunk a fák, cserjék tövénél is ezzel nyírják a gyepet, és ott ez a gép „halálosan tiszta" munkát végez. A gyep tükörsima lesz, a cserjék viszont 2-3 hónapon belül belehalnak, mert lenyúzza a héjkérgüket. A fák „csupán" visszaesnek: számukra olyan a damil, mintha a mi bokánkat havonta egyszer ostorral véresre csapkodnák. Ki lehet bírni, de nem jó... Milyen a jó városi utcafa? A macskaköves utcák és a konflisok idejében azt várták, hogy legyen szép, adjon árnyékot, és ne zavarja a forgalmat. Napjaink beton- és aszfaltrengetegében már jóformán csak egy követelmény (követelmény? óhaj!) maradt: maradjon élve. .. Az utcafásításoknak az elmúlt évszázadban három nagy korszaka volt: • Az 1900-as évek eleje: platán-és vadgesztenye-korszak Akkoriban ültették, illetve telepítették újra Budapest történeti fasorait: a Szilágyi Erzsébet fasort, az Adrássy út, a Nagykörút, a Rákóczi út, az Üllői út Iáit. Ahol tágas volt a hely — a sugárutakon — fejedelmi platánokat telepítettek, a kisebb utaknál inkább vadgesztenyét. Ma mindkét faj lassú, de biztos agóniájának vagyunk tanúi. A platánt elsőként a gnomóniás csúcsszáradás, majd a csipkés levélpoloska kínozta halálra, míg a vadgesztenye eleinte csak a korai lombhullástól és utána a kényszerű őszi újrahajtástól (másodvirágzástól) szenvedett, de mintegy tíz éve megjelent az aknázómoly, a maradék fáknak is megadva a kegyelemdöfést. Permetezéssel lehel ellene védekezni, de a környezetet permetezéssel megváltoztatni nem tudjuk. A fő Egyenetlen fasor, rossz növényvalasztás a Bartók Béla úton A dréncső' elhelyezése (jobbra alul) Példa a damilos fűnyíró károsítására Csepegtetó's öntözés