Budapest, 2006. (29. évfolyam)

5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Nebánts, virágzom!

6 BUDAPEST Budapestről folytatót! közgondolkodásnak. Hiszen a város és folyójának kapcsolata ma valóban kiaknázatlan adottság. Hasonlóan a városi közparkokhoz, a rakpartok helyzete, a városban mozgó emberek és a víz kapcsolata az egész város arculatát befolyásoló tényező. Véleményünk szerint Budapesten a budai alsó rakpartok — főgyűjtő-rekonstrukcióval egybekötött - átépítése szükséges lépés, de azt nem a kétszer két sávos városi autópálya változatban kell végrehajtani, hanem sokkal inkább az alagútban vezetett észak—déli összekötőút formájában, amelynek a tetején a Margit híd és a Petőfi híd között csillapított, illetve gyalogos forgalmú, élő rakpart jöhet létre. Korábbi iparterii letek barnamezős rehabilitációjára nyílik lehetőség a kiépített budapesti rakpartokon kívüli, északi és déli területeken is (Újpest, Lágymányos, Csepel — Soroksári-Duna-ág). Ezekben a megújításokban a várható környezeti minőség — a beruházók szándékai szerint — meghaladja majd a mai színvonalat. Új Budapest épül, és ezek a nagyszabású vállalkozások élő lehetőségek, hogy a főváros megtanuljon „nagyban" várost megújítani. Megtanuljon a saját lakóival, saját lehetőségeivel úgy kommunikálni, hogy az igazi eredményeket hozzon, élő közösségeket és méltó, emberi környezetet építhessen. Ne bánts, virágzóm! HA BORÚS, HA SUT, hajadonfőtt csücsülni az ágyásban (borzolja a szirmokat a szeszélyes tavaszi szél), szívni az ólmos levegőt, állandóan rettegni, mikor támad tépkedhetnékje valakinek, közben meg fotoszintetizálni rendületlenül, mintha örökbe kapta volna az életet... A zöldterületi alosztályon ezzel mit sem törődnek. A jó melegben (a jó hűvösben) értekeznek, és különös gonddal készülnek a dughagyma-bemutatóra. Az egynyári, vagyis hosszú nappalos virágnak egyetlen nyár áll rendelkezésére, hogy bemutassa, mit tud, hogy felhívja magára a figyelmet: csoportjában ő az igazi színfolt. Az érvényesüléshez állandó megvilágítás szükséges, félárnyékban elmegy a kedve a virágzástól, csak nő fölfelé, ahelyett, hogy bokrosodna, és a szél rövidesen derékba törheti karrierjét. Nem mintha bízhatna a jövőben, neki az nincs megengedve, az októberi faggyal jó esetben bekerülhet a természetes körforgásba (állítólag), hogy tavasszal halott gyökereivel humuszként álljon rendelkezésére egy feltörekvő dáliacsoportnak. A kétnyáriak helyzete sem sokkal jobb. ősszel kerülnek a földbe, és a komor telet átvészelve csak a következő nyáron virulhatnak kedvükre, így hát valójában nem kétnyáriak, hanem csak másfelesek. Ahogy az általában lenni szokott, már palántakorban eldől minden. Nem mindegy. hogy valakit kiemelten, intenzíven vagy extenzíven fenntartott parkba veti a jó sora. Protekció és külalak kérdése az egész. Vannak, akik bírják a mellőzést, például a begóniák: a homályban is pompáznak; nekik csak az illatversenyben nehéz megállniuk a helyüket, és ha (bársonyvirág álnéven) bekerül a csapatba egy büdöskeosztag, hiába volt minden. Sajnos a társas létben nem lehet megválogatni a szomszédokat. Vannak, akik a színre mennek rá; az égszínkék gyöngyike és a bojtocska jól megfér a petúniák gondtalan színrobbanásával, az elegáns rézvirág a záporvirággal, de a gátlástalan vörös dög, a hibrid verbéna versenyt virít a hamvaska ezüstjével. A legbefolyásosabbak azonnal magas pozícióba kerülnek, a nagykörúti függőkosarakba, s bár minden szem rájuk szegeződik, mégsem könnyű az életük. Naprakész toalettet várnak el tőlük, minden percben virulniuk kell; még ha legszívesebben lehorgasztott fejjel állnának is a perzselő júliusi nyárban, olyankor is ki SZÖVEG: Horváth Júlia Borbála FOTÓ: Sebestyén László