Budapest, 2006. (29. évfolyam)

5. szám május - Balogh Péter István: Parkok, kertek, közterek

BUDAPEST 3 tak az első jelentősebb kertépítészeti alkotások, de ezek méretükben messze elmaradtak az említett európai mintaadók teljesítményei mögött. Az első kis sétateret 1789-ben létesítették a hajóhíd hídfőjénél (a mai Vigadó épülete előtti park helyén), de a Dunakorzó első hárs- és akácfáit csak az 1820-as években ültették. Az 1790-es évek közepén báró Orczy László saját birtokán tájképi („angol") kertet létesíttetett a Külső-Józsefvárosban (tervezte Bernhard Petri német tájkertész). Az Orczykert a Városliget megszületéséig Pest legjelentősebb zöldfelülete volt. A század közepétől Pesten is egyre nagyobb gondot okozott az iparra alapozott, erőltetett fejlesztés „Jelenleg tiszta levegőt csak az élvezhet, aki Pest utcái közül a budai hegyek közé siet" — írta ekkor Táncsics Mihály. Ezt felismerte a városvezetés is, s igyekezett is lépést tartani más európai nagyvárosokkal a kertépítészet és a városi szabad terek fejlesztésében. amelynek nyomán máig jelentős értékek születtek: kialakították a múzeumkertet (1855), fásították az Erzsébet teret (1856), a mai Népliget helyén akácfákkal megkötötték a futóhomokot, és 1865-ben megépült a tekintélyes kertbe telepített Állatkert. A közellátás korszerűsítése néhány évtized alatt - többek között új vásárcsarnokok építésével — lehetővé tette az egykori piacterek fásítását, parkosítását (Almássy tér — 1893, Bem József tér - 1893. Mátyás tér - 1894, Klauzál tér — 1906). Fokozatosan felújították a meglévő parkokat - a kor elvárásai szerinti gyűjteményes stílusban —, és (például az új hídfők kialakításakor) újakat is létesítettek. Mindeközben a városerdő a budai hegyekben egyre népszerűbbé vált. Akárcsak a Városligetbe, már Zugligetbe is omnibusszal lehetett kimenni, divatba jött a Kamaraerdő és a Svábhegy. A Gellért-hegyen (a középkorhoz hasonlóan) népünnepélyeket, szüreti mulatságokat tartottak. Az újabb fejezet, a világháború és az azt követő időszak - a gazdasági nehézségek miatt — a legkevésbé sem volt Budapest közkertjeinek virágkora, bár a húszas évek végére már készüllek új parkok is (1927: Rottenbiller park, a Gellérthegy déli sétánya). A harmincas évek gazdasági fellendülése idején a beépítés remije a hagyományos marad, de az utcák szélesebbek a korábbiaknál, és bár néhány jelentős park is megjelenik a városképben a zöldfelületi arány nem nő számottevően. Mégis jelentős parkok születnek: a Károlyi kert (1928 óta fővárosi tulajdon, 1932-ben, Rüde Károly tervei szerint készült el) és a Szent István park. Kedvelt sétatér volt a Dunakorzó a szállodasor előtt, amelynek kiszélesítése és a villamos lesüllyesztésének gondolata már ekkoriban felmerült. A Tabán ekkor már régen foglalkoztatta a városfejlesztőket, a tényleges bontás 1932—33-ban következett el, majd a székesfőváros vezetése nyilvános tervpályázat kiírásával döntött az új beépítés mikéntjéről. A pályázat eredményét és az utána kidolgozott újabb rendezési terveket a polgármester 1936-ban semmissé tette azzal, a közvéleményben tetszésre talált elhatározásával, hogy a Tabán egész területét parkosítsák. Lejöhetnének a hegyek? A világban megjelent zöldfelületi rendszertervek hazánkba is eljutottak. A város belsejébe benyúló zöld ékek programja a negyvenes évek elején Budapest fejlesztési elképzeléseiben is megjelent, amely szerint a budai hegyvidéket három helyen, parksávokon keresztül a Duna partjával közvetlen kapcsolatba lehet hozni. A pesti oldalon a Városligetet és Népligetet egymással, ezeket pedig a Határerdővel, valamint a Rákos-patak vonalával tervezték összekötni egy-egy parksávval (már a 19. század végén is megfogalmaztak ilyen elgondolást). Ebben az időszakban a nagymérvű beépítettség és bizonyos kérdések szabályozatlansága okán már a maiakhoz igen hasonló problémák foglalkoztatták a városért aggódó szakembereket: először említik a parkoló autókat, amelyek száma akkor persze töredéke volt a mainak, míg a másik fő gondot az építési telkek magas árában látták: akár a közületeket, akár a vállalatokat arra kötelezni, hogy drága építési telkeket szerezzenek meg sport- és szabad területek céljaira, már akkor sem tűnt járható útnak... A második világháború után Budapest vonatkozásában is elindultak a részletesebb, rendszerszemléletű kutatások, amelyek nyomán világossá vált, hogy a zöldfelületi ellátottság bántóan egyenetlen. Reális megoldásnak a régi beépítési struktúrába illesztett parkok tűntek. ..Már a felszabadulásunkat követő legelső években megjelentek az eltakarított házromok helyén, a városok legsűrűbben beépített részein is a játszóhelyek, ha egyenlőre csak ideiglenes jelleggel is olyan telkeken, amelyek későbbi beépítésre voltak kijelölve" — írta Ormos Imre. Ha még ilyen sem adódott, akkor fennállt a park célú „szanálás" elvi lehetősége, ez utóbbira azonban nem tudunk megvalósult példát említeni. Ellenben készült néhány új belvárosi park — Teleki tér, Hild tér (1951) — valamint a már a harmincas években megfogalmazott terv alapján a Vérmező (1947-52). Megkezdődtek a lakótelep-építések — először Lágymányos, Albertfalva, Béke út, Kerepesi út -, amelyekben az úgynevezett normatív tervezés gyakorlata mind a várostervezés, mind a zöldterületi tervezés szintjén általánosan elfogadottá vált: a zöldterület-szükségletet egy lakosra számítva általában 1219 négyzetméterben határozták meg. De az építkezések lázában - csak 1970 és 1974 között — 12 ezer (!) fát vágtak ki városszerte, érthető hát, hogy a hetvenes évek közepén már többen is megkongatták a vészharangot. Közben a nagyberuházások (Békásmegyer l-IV, Újpest városközpont, Fehérvári út, Füredi út, Újpalota, Csepel városközpont I—III.) zöldfelületeinek minősége a szocialista országok átlaga fölé emelkedett, de köszönőviszonyban sem volt a nyugat-európai negyedek kialakításának előnyösebb mutatóival. A hatvanas években több közparkot felújítottak és játszóterekkel bővítettek (Mechwart tér, Jókai tér, Erzsébet tér). A korszak legnagyobb szabású beruházásai az 1960-ra elkészült Feneketlentavi park, a Gellért-hegyi Jubileumi park (1960-65). A Városligetben és a Népligetben kisebb felújításokat végeztek — a Városliget átfogó rendbetételét 1974 és 1978 között hajtották végre. A hetvenes évtized legnagyobb parképítési beruházása az Óbudai-szigeten zajlott: 1975-ben 34 hektáros parkrészt alakítottak ilt ki. Budapesten a belső városrészek zöldfelületi ellátottsága továbbra is nagyon rossz maradt: az elvben fontos zöldterületi megújítás nem történt meg, a beavatkozások, fejlesztések esetlegesen, ötletszerűen folytak. Faltól falig Városi szabad terek, zöldfelületek napjainkban kettős fejlődési pályán vannak: az egyik a jelenleg is „zöld" területek átépítése minőségi szabad térré, illetve természetes állapotuk megőrzése - ez a folyamat a városbővítéshez kapcsolódik. A másik: új belső városi szabad terek alapítása, amely programban a kilenc ve-