Budapest, 2005. (28. évfolyam)

2. szám február - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Bambi

27 FEBRUÁR 2

0

05/2 BUDAPEST nem moccant a fal tövéből a piros műbőr pamlagsor, nem a hasonborítású, fémvázas székek és hokedlik, nem a horgolt, parázssebek lyuggatta, mérsékelten fehér terítőkkel takart asztalok, nem a fogas, hová nyaranta a zakómat, telente a lószőr kabátomat akasztom, és ott áll a helyén vaslábain a Frankel Leó utcai szárnyon az a keskeny márványpult, melynek zöld lapján oly kedves alumíniumkerítés vigyáz az óvatlan söröspohárra és a megfontolt Durit pohárra, melyek mint Zoro és Huru állnak egymás mellett a roppant világban. L alakú tere amúgy kávéházas vonás, miként a lágy tojás és a különféle rántották sem voltak mindennaposak a szocialista idők presszójában, s ezen az áron és minőségben nem azok ma sem sehol. Kávéja a másutt már megszokott, jobbára olasz, zamatos és erős eszpresszókávék mellett gyengének hathat, ám ha fiatalságunk biztatón gőzölgő italára vágyunk, melyet szürcsölve jövőnket latolgattuk, pontosabban ama kávé legjobb, nem zaccos ízeire, ismét ide kell jönnünk. Fontos mindezt tudnunk, mert a presszók korának mindörökre vége. A városban való megjelenésük és fennállásuk három korszakát a jelek szerint nem követi valamiféle velük egyenrangú, negyedik korszak. A harmincas évek elejétől kezdtek mind nagyobb számban megjelenni Budapesten a kétszázról lassanként másfélszázra fogyó nagykávéházak, a mintegy nyolcszáz kávémérés és a kávéházszerűen is használható cukrászdák velük szemben cseppet sem rokonszenvező közegében. Nagy számban nyitottak ki újra az ostromot követően, s e második - rövidre szabott -időben a régiekhez számos új alapítású hely is csatlakozott. A kávés nyilvánosság többi intézményével egyetemben 1949 és 1951 között e régi és újabb presszók döntő részét is államosították. A központosított és körzetesített szocialista presszóhálózat a meghagyott, ám sokkal inkább az ötvenes, majd a hatvanas években létrehozott üzletekből állt össze. Fz utóbbi csoport jeles képviselője a Bambi, amely - ismételjük - ma már nem elsősorban e megmaradt mivoltában, nem csupán utolsó bástyaként fontos a számunkra. Jelenvalóságát nap nap után bizonyítja. Munkanapokon reggel hétkor nyit, vezetője négykor kel, hogy fél hattól a pincérhölgyekkel együtt előkészülhessen az első kávézó, rántottázó vendégek fogadására. Onnantól folyamatos a mozgás, a zaj, a gőz, a beszéd egészen az este kilenckor elkövetkező zárásig. Tessék csak egyszer e sorok írójához hasonlóan végigülni ott azt a tizennégy órát, nem lesz tanulság nélkül való. Ismerősök és ismeretlenek sokasága üldögél, járkel, magános kávézók, udvarlók, fiatal párok, nyugdíjasok, diáktársaságok, zakós és nyakkendős üzletemberek, hivatalnokok serege zsong, nézeget, s megjelennek előbb-utóbb a Fekete Sas utcai szárny harsány játékosai. Ügynökök is bejárnak, sietősen kávézik a postás. Néma arcok vonulnak el, amelyek a vendégközelség ellenére sok év után is rezzenéstelenek maradnak, miként rezzenéstelenek a piros műbőr pamlagokról végleg elmaradottak arcai. „Már kellene a tábla a műemléki védettségről" - olvashatjuk Bodor Ferenc 1992-es záró mondatát. Jó, legyen - én mégis inkább az életben bízom. Kávézzunk és írjunk, sörözzünk és együnk, olvassunk és füstöljünk tovább, épp csak, mint eddig, a Bambiban. •