Budapest, 2005. (28. évfolyam)

12. szám december - Schneller István: Gondolatok az ország első városáról

3 DECEMBER gflfl^

g RlinAPEST a találkozás képe. Azaz akkor jó, ha alkalmas a találkozásokra, mégpedig azok leghétköznapibb formájától a rendkívüliig. Másképpen kifejezve: élhető. Az élet döntő jellemzője ugyanis a találkozás. Az élhető város s az élhetőség maga tehát a legjobb kritérium arra, hogy megítéljük, milyen magasra emelte a lécet maga előtt, vagy másképpen: hol látja helyét a jövőben. A másik dolog, amit el szokás felejteni, hogy a város nem olyan „termék", amelynek a jelképét ki lehet találni, meg lehet alkotni, pusztán azért, mert mások így csinálják, vagy mert látszani akarunk. Egy-egy város jelképévé olyan épület vagy építmény válhat, amely egy létező feladatot, kihívást a kor művészi színvonalát elérve-meghaladva valósít meg. A piramisoktól a Parthenonon és a Pantheonon át a Szent Pál Székesegyházon keresztül egészen az Empire State Building-ig, de a megújult párizsi Louvre-ig és a berlini Reichstag épületéig a nagyvárosok szimbólumává vált épületek reális, létező feladatok igen magas művészi színvonalon történő megoldásai. Egyegy város úgy izzadja ki magából őket, mint kagyló az igazgyöngyöt. Ha ezt nem vesszük komolyan, az már önmagában is kudarcot okozhat. Elég csak az Európa kulturális fővárosa 2010 címért folytatott verseny pályázatait átnézni. A budapesti a sok jó és reális gondolat mellett tartalmazott néhány szimbólumnak szánt, „trendi" építészeti vázlatot, amelyekről szerzőik úgy gondolták, hogy alkalmasak lesznek megnyerni a zsűrit. Meggyőződésem, hogy az országos fejlesztéspolitikai meggondolások mellett az ezekből a vázlatokból áradó szellemi zűrzavar is oka volt annak, hogy Budapest a „versenyben" háttérbe szorult. Egy szakavatott szem - és a bírálók nemzetközi csapatában bizonyosan voltak ilyenek -, igen hamar meglátta a feltűnő látszani akarás mögött az ürességet. A szimbólumokat nem lehet mesterségesen elővarázsolni, az önazonosságot hosszú munkával kell kialakítani, az erős karaktert és a vonzerőt csak komplex városfejlesztéssel lehet elérni. Az a tendencia, ami a legutóbbi évtizedekben az építészet városmarketingként történő kihasználásában jelentkezik, hamarosan visszájára fordul. Az épület mint élmény vagy szórakoztatóipari termék, ha ilyen módon lesz az érdeklődés tárgya, gyorsan beleolvad a kínálat kaleidoszkópjába, s a szándék az ellentétébe fordul. A Budapest számára emblematikus épületet vagy új szimbólumot követelők nem számolnak azzal, hogy a város nem az ötletelés színpada, megszülethet ugyan a jelkép, de nem elég akarni. Bezzeg Budapest! Az elmúlt néhány évben szokássá vált a hazai napi- és szaksajtóban bezzeg bécsezni, prágázni, varsózni vagy éppen szófiázni, sőt, legutóbb az egyik divatos dizájn és life-style magazinunk éppenséggel tiranázni is elkezdett. Budapest lemaradását akarják sugallni ezek a példálózások a középeurópai városhálózaton belül: mind a versenyképesség, mind a mindennapi attraktivitás tekintetében. Érdekes módon nem vesznek tudomást arról a jónéhány, külföldi látogatók és munkavállalók körében végzett közvéleménykutatásról, amelyek sorra Budapestet hozzák ki a legélhetőbb helynek a frissen az Európai Unióhoz csatlakozott országok fővárosai, városai köréből. Az élhetőség tekintetében Budapest megelőzi Prágát, Varsót, Pozsonyt és: Tiranát. Az élhetőség pedig a közelmúlt városok közötti versenyében az egyik legfontosabb tényezővé vált. Az ipari társadalmakat felváltó információs társadalom és azon belül is a sokféle szolgáltatást magába sűrítő város esetében a hely egyedisége és élhetősége kulcsfontosságú tényező lett. Ez az úgynevezett élhetőség persze sok tényezőből tevődik össze. Nem pusztán az épített környezet állapota, ápoltsága, esztétikai minősége határozza meg, hanem a természeti és táji környezet, a kulturális közeg, a tanulási-művelődési lehetőségek, a különböző szolgáltatások elérhetősége, a kereskedelmi ellátás színvonala, a széleskörű munkahely-választék és így tovább. A jövővel kapcsolatos vízióknak, koncepcióknak is ilyen értelemben kell az élhetőség kérdését vizsgálódásuk központjába helyezniük. Sokszorosan igazolt tény ugyanis, hogy még az idegenforgalom, a hazai, a nemzetközi turizmus számára is csak az a város a tartósan vonzó, amely saját lakosai számára biztosít otthonos környezetet. így fogalmazható meg Budapest jövőképe: ha teszik ez a vízióm - bár a szót nem szeretem - Budapest jövőjéről is. Az embernek szerintem ugyanis nem vizionálni kell, hanem egy adott értékrend szerint cselekedni {Helmut Schmidt egykori nyugatnémet kancellár szerint akinek víziói vannak, jobban teszi, ha orvoshoz megy). A várost élhetővé kell tenni elsősorban saját lakói számára! Ez pedig azt is jelenti, hogy azokat, akik elhagyták vissza kell csábítani, szakmai nyelven a szuburbanizációs trendet meg kell fordítani, azért, hogy a városban lakók kevésbé szenvedjék el az azt csak használók közlekedési szokásaiból eredő terheket. Ehhez pedig komplex városrehabilitáció, a motorizációs nyomás csökkentése és a tömegközlekedés fejlesztése szükséges. Hétköznapi közelítésben ez azt jelenti, hogy elsősorban a belváros, de később a történelmi városrészek és városrészközpontok területén a forgalom csillapítására kell törekedni. A jövő olyan Budapestjét látom, ahol a kiskörúton, de később a pesti és budai Nagykörúton belül sokkal kevesebb lesz az átmenő forgalom, de a nem feltétlenül szükséges célforgalom is. A legfontosabb sugárutak a Kossuth Lajos utca, a Rákóczi út, a Károly körút, de a szélesebb mellékutcák mentén is megjelennek a folyamatos fasorok, esetleg kettős fasorok egy-egy korábbi közlekedési sáv helyén. Az így „gyalogosított" Belváros két történelmi hídja, a Lánchíd és a Szabadság-híd a gyalogosoké, ke-