Budapest, 2005. (28. évfolyam)
11. szám november - Jolsvai András: Visszajáró XX.
B LI D A P E S T 2005^13 NnVKMHER 16 nyere csattant egyszerre az Another Milyen igaza volt! a One More Night és a Groovy Kind Day In Paradise, a Dance Into The A buli repertoárjából nem maradt Of Love refrénjét felváltva dudorász-Light vagy épp Can't Stop Loving ki az Easy Lover és a Collinsnak ha- va azon morfondíroztam, hogy Collins You utolsó taktusait követően. talmas elismerést hozó Sussudio sem. univerzális, zseniális muzsikusnak A második blokkban a szólóalbu- A Not Too Late című szerzemény született, vagy ahogy egy interjúban mok slágerei között felcsendült a kon- után, keretet adva a show-nak, újra ke- mondta, tényleg három oka van ancert egyetlen Genesis-nótája, az In- zébe vette végül a dobverőt a Golden nak, hogy zenei pályára lépett: a Mo-visible Touch is, Collins pedig, ahogy Globe-bal, Oscarral és több Grammy- town-, a The Beatles- és a Stax-leme-az tőle egy Genesis szerzemény ese- díjjal egyaránt jutalmazott muzsikus, zek. tében elvárható, beült a dobok mö- Collins magyar rajongóitól lake me Mindegy is, a lényeg, hogy azt is gé. A kalapcserélgetős koreográfiával Home című dalával köszönt el, kon- nyilatkozta, csupán a világ körüli turszínesített Wear My Hat című sláger certje utolsó kedves gesztusaként nézással hagy fel, a lemezkészítéssel alatt, egy fiatal srác éles füttyszó kí- pedig a Budapest felirat villogott a semmiképp, séretében kiabálta: „Le a kalappal monumentális kivetítőn. Bizakodjunk! előtted, Phil!" A kijárat felé hömpölygő tömegben Visszajáró XX. JOLSVAI ANDRÁS Ha szavatartó embernek ismerjük magunkat (ha engem kérdeznek: úgy), ezúttal nem is tehetünk mást, mint folytatjuk októberi sétánkat, ígéretünk szerint. Ott vesztettük saját nyomunkat, ha emlékeznek (tehetnek-e mást?), hogy állunk a Hilton alatti várfalak tövében, és nézzük a napon sütkérező lusta macskákat. A nap azóta eltűnt, s velük tűntek a lusta macskák is -anny ira nem voltak azok, hogy belefagyjanak a fagyaibokrokba: mostanra a közeli kályhák mellett alusszák már legszebb álmukat. Mi pedig vastag kabátot és érdeklődő arcot öltve fölkapaszkodunk a reánk türelmesen várakozó falépcsőkön, elhaladunk a környezetbe sokak szerint egyáltalán nem illő (mások szerint meg de igenis) szálloda személyzeti bejárata mellett, s máris célnál vagyunk. A Táncsics Mihályról méltán elnevezett utcában. Rövid töprenkedés után úgy döntünk (mint mindig: helyesen), hogy utunkat egy képzeletbeli nyolcas (na jó, vizesnyolcas) vonala mentén szervezzük. Bal kézre indulunk tehát először, leszegett fejjel haladva el a szálló népi bóvlit kínáló kirakatai mellett, egészen a Mátyás-templomig. Pesti ember nem jár a Mátyás-templomba, részben, mert folyton javítgatják (állványok most is mindenfelé), részben, mert belépődíjat szednek (tudják ezt odafönt is vajon?), részben, mert állandóan tele van buszról öntött külhoni turistacsoportokkal, és főleg, mert ismerjük az unalomig. Pesti ember ezt nem teszi jól. (Ti. hogy nem jár.) Hiába, hogy amit most látunk, az voltaképpen egy huszadik századi nosztalgiavonat - így képzelték dédapáink a gótikát-, hiába, hogy fejből tudjuk már, hol állott Ferenc Jóska a koronázásnál, hiába, hogy kopnak a zászlók, kárpitok, hiába, hogy az emeleti „kincstár" fuvallatnyi csak, benne a másolatok másolatával: mindez igen-igen hiába, mert a Mátyás-templom, még ilyen lehasználtán, elturistásodván is, tud valamit. Az ember áll a közepén, forgatja a fejét jobbra, forgatja balra, és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy megint elérzékenyült. Hogy megint úgy érzi, a história ütőerén tarthatja a kezét. Arról nem beszélve, hogy ha nyitott szemmel járunk, előbbutóbb csak ráakadunk valami rejtett szépségre még. Jókedvűen hagyjuk el a templomot, s hogy ez meg is maradjon, távol tartjuk magunkat a belépős Halászbástyától (az már tényleg több a soknál), s a hajdani pénzügyminisztérium ásvány- és borboltjaitól is. A frissen ódonított régiségek sem hatnak meg bennünket, csak a bejárat elé vevőcsalogatóként állított lovagi páncélon merengünk el csekély ideig: Don V touch!, ez van kiírva rá, el is nevezzük a búsképű lovagot „Don Taccs"-nak, béke boraira. Aztán a sarkon túl már egy valóságos szobor vonja magára a tekintetünket - egy szobor, melyet várbeli andalgásaink során láttunk ezerszer, mégse jártunk utána, kit ábrázol valójában. Valahogy úgy tűnik első látásra, mintha a Szentháromság-szoborról elkódorgott mellékalak lenne. Pedig nem az: XI. Ince pápa szomorkodik le a karcsú talpazatról. A háromszögletű kis terecskét a város egyik legrégebbi, bizonyos értelemben változatlan funkciójú épülete zárja le. A Vörös Sün-ház ez, egykor messze földön híres vendégfogadó - a szálában gyakran vendégeskedik magyar nyelvű vándorteátrum is -, még korábban pedig Kont Miklós nádoré. Ifjúkoromban hangulatos étterem volt az oldalában, mára az is (mint erre szinte minden) folklórbolttá nemesült. (Azért mégiscsak jó, hogy a derék Kont ezt már nem érte meg.) Ez már itt a Táncsics Mihály utca megint, és azért az, mert a 9. számú házban, az egykori puskaporraktárban, majd börtönben szenvedett fogságot ezernyolcszáznegyvenhét és ezernyolcszáznegyvennyolc márciusa között Táncsics Mihály, innen szabadította át Pestre a forradalom a nevezetes iduson. (Ült még itt aztán is a derék Táncsics hét kemény esztendőt a hatvanas évek elején, de arra bezzeg már a kutya sem emlékszik.) E házban ült Kossuth is az Országgyűlési Tudósításokért, és még sokan, névtelenek és emléktáblátlanok. Mellette az egykori F.rdődy-palota, mely joggal pályázik a legszebb várbeli barokk ház címére: kertjéből a legeslegszebb barokk kilátás nyílik a városra. Abban a kertben könnyű nyári estén Vivaldi-koncertet hallgatni - nos, ez biztosan benne van a tíz legjobb dologban a világon.
