Budapest, 2005. (28. évfolyam)
9. szám szeptember - Zsigmond Attila: Köztér - közízlés - közpénz - közgyűjtemény
BUDAPEST S 7. RPTEMBER 4 sem hitegethet minket megbízható eredménnyel, akár csak a „köztetszést" illetően is. így is szembesülni kell ugyanis azzal, hogy esetleg sokaknak nem tetszik, ami végül megszületik, a részvétel arányát vagy az érdektelenséget nem is számítva. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a „köztetszésre" játszó, „kegykereső" produkciók bizony messze lehetnek a szakmai véleménytől és a „közízléstől". A valóság, hála az égnek egészen más, ugyanis minden irányzat, minden kifejezésmód velünk él, egyik sem egyedül üdvözítő, és ha mindahány kifejezésmódot értékesnek, vizuális élményt nyújtónak és időtállóan mainak tartjuk, akkor feltétlen támogatandóak. Különösen értelmetlen lenne bármiféle kizárólagosság, ha arra gondolunk, hogy a ma kortárs művészete néhány évtized múltán a nemzet kulturális örökségének részévé válhat. A köztéri szobrok felállítását, emlékművek építését, képzőművészeti alkotások bontását, illetve áthelyezését egy meglehetősen erős (úgynevezett kétharmados) önkormányzati törvényben szabályozta az Országgyűlés 1991-ben. És itt álljunk meg egy pillanatra. Próbáljuk meg értelmezni, hogy mi is a köztér, mit tartunk annak. A válasz nem is olyan egyszerű. A jogi álláspont szerint ugyanis köztér az, ami köztulajdonban - állami vagy önkormányzati tulajdonban - van. Ez nyilvánvaló, ezen akár napirendre is térhetnénk, de mi van a más tulajdonosok birtokában lévő, ám közhasználatra átengedett területekkel? A jog értelmezése szerint ezek nem közterek, a mindennapok gyakorlatában azonban feltétlenül azok. Azt az alkalmasint sétáló vagy sietve özönlő tömeget, amely nap nap után használja ezeket a közhasznú területeket, alighanem egyáltalán nem érdekli, hogy köztulajdonú vagy magántulajdonú-e a járda, park, tér. Fel sem merül senkiben, hogy a telekhatárt kutassák. Nem ésszerű feltételezni, hogy ha bármely mecénás tulajdonos szobrot állít közhasználatra átengedett területén, tidajdonjogilag a telekhatáron belül, akkor az, ami ott áll, nem köztéri szobor. A legteljesebb mértékben az! A közlekedő, a járókelő nem tesz különbséget tulajdonjog szerint, tetszik neki és szereti, vagy nem tetszik neki és nem szereti az alkotást, akár köztulajdonú, akár magántulajdonú telken áll, és indifferens az is, hogy köztulajdonban vagy magántulajdonban van-e a szobor. A szemlélődő közlekedő, rohanó vagy sétáló csupán a művészi alkotás minőségében, illetve a mű környezetének kialakításában és ápoltságában érzékel(het) különbséget. Az alkalmankénti igazi vita persze nem erről szól, hanem arról, hogy ha az elhelyezni, felállítani kívánt művészeti tárgy köztérinek minősül, akkor törvény által szakmai bírálatra kötelezett, támogató szakmai ajánlást kell kapnia, ami arra szolgál, hogy segítse a Fővárosi Közgyűlést, illetve a kulturális bizottságot és a városképvédelmi bizottságot az engedélyező határozat meghozatalában. Ez felel meg a jogalkotó szándékának is, hiszen a szakbírálatnak a városkép alakítását és védelmét, a művészi minőséget, a megvalósítás lehetőségét és mindezeknek a közízléshez való viszonyát kell értékelnie, tekintet nélkül az aktuális tulajdonviszonyokra. Tizenhat és fél milliárd A köztéri művészetre kötelező zsűrizés - ha komolyan vesszük ennek felelősségét - nem tehet különbséget a közpénzen vagy magánmecenatúrában megvalósuló műtárgyak között sem. Hogy ki fizet, az nem esztétikai értékmérő kategória. A műelemzés -Szabó Tamás: Carl Lutz-emlékmű. 1991