Budapest, 2005. (28. évfolyam)

9. szám szeptember - Zsigmond Attila: Köztér - közízlés - közpénz - közgyűjtemény

5 S X E P T E M B K K ZQQ

5/3 BUDAPEST a műtárgy és környezetének térbeliaránybeli viszonyának vizsgálata -csak egyforma mértékkel mérhet, a mindenkori értékteremtést szolgálhatja. Nem vitás persze - noha az imént leírtakkal összevetve paradoxonnak hathat —, hogy a közpénz költése megkülönböztetett felelősséget ró minden résztvevőre, közreműködőre. Egy, a kultúráját megbecsülő, megőrző ország - témánknál maradva - az új kulturális művészeti eredmények, alkalmasint remekművek megszületését normális pénzügyi jogszabályi környezettel is segíti. A mi pénzügyi előírásaink nincsenek tekintettel arra, hogy a speciális alkotói folyamatok, a nagy értékű szellemi tevékenység érzéketlen szabályozásával értelmetlen, néha szinte értelmezhetetlen helyzetet teremtenek. Mert lehet-e egyáltalán művészi alkotómunkát közbeszereztetnP. Vagy elfogadható-e az, hogy a szakmai értékelemző bírálat szempontjai helyett az olcsóbb ajánlat választandó? Aligha. A döntő értékelési szempontok mindig és mindenhol, így a köztéri képzőművészetben is, csak a szakmaiak lehetnek. És mivel ez legtöbbször nincs ellentmondásban a közpénz ésszerű és célirányos felhasználásának (költésének) elvével és gyakorlatával, miért kell ezt a nehézkes időrabló kényszert a művészeti alkotómunkára erőltetni? Vajon kaphatunk-e erre valaha is elfogadható indokokat? Egyedül a köztéri művészet megvalósító-kivitelező munkáinak elnyerésénél alkalmazható sikerrel a közbeszereztetés, de az is csak akkor, ha nem maga az alkotóművész vállalja terve kivitelezését, ha nem saját maga kívánja megvalósítani elképzelését. A közpénzszabályok különös fintora az is, hogy mára már költségvetési tételből nem fizethetők ki az alkotó vagy a szerzői jog tulajdonosának tiszteletdíját terhelő járulékok. Ebből pedig az a tragikomikus és teljességgel elfogadhatatlan helyzet következik, hogy az a jó művész, aki számlaképes vállalkozó, és az a jó mű, amelynek tiszteletdíját nem terheli járulékkötelezettség. Köztéri művészeti kalandozásaim végén térjünk vissza ismét a városnyi közgyűjteményhez, amelynek gyarapodása, értékének növekedése, mint tapasztalhatták, szorosan összefügg a „köz" előtag szinte mindegyik szóösszetételével: a köztér, a közpénz, a közízlés, a köztetszés, közbeszerzés fogalmak értelmezésével, szabályozásával, és a hozzájuk kötődő gyakorlattal, miközben szóba sem került közművelődési szerepe. Azt mondják, hogy az a gazdag ország vagy város, amelyik meg tudja őrizni kincseit, jelesül ezt a különleges közgyűjteményt. Reménykedem, hogy Budapest főváros e tekintetben gazdag város lesz, tizenhat és fél milliárd forintra becsült, de valójában felbecsülhetetlen értékű szobrászati kincsét megőrzi. Hogy jogosan írok közgyűjteményről, nehezen vitatható. Három dologban azonban eltér a múzeumok műgyűjteményeitől ez a speciális kollekció. Először abban, hogy jellemzően az egész gyűjtemény, annak minden darabja, állandóan „kiállításon", közszemlén van. A második különbség, hogy nem egy, hanem sok „kurátor" 313 év alatt rendezett tárlata; és harmadszor, hogy a műtárgyaink sokkal veszélyeztetettebb helyzetben vannak mint múzeumi társaik: fenntartásuk, gondozásuk, restaurálásuk, folyamatos megfigyelésük csak komoly erőfeszítésekkel teljesíthető. Külön-külön is okot adnak arra, hogy kiérdemeljék megkülönböztetett figyelmünket. • Emődi Kiss Tamás, Papp Tamás és György Katalin díjnyertes emlékművének makettje Stremeny Géza: Színészmesterség - Hofi emlékszobor. 2004