Budapest, 2005. (28. évfolyam)

9. szám szeptember - Zsigmond Attila: Köztér - közízlés - közpénz - közgyűjtemény

3 SZEPTEM B E R fflflSfl? B I [) A P E S T Remekművek és a szabadság Persze az élet - adott műre vagy művekre vonatkozó - valóságos vitái egyediek és árnyaltabbak, mint az egyébként rendkívüli jelentőségű művészetelméleti viták, mert eltűrik a sajátos átjárhatóságot a téma megragadása, a kifejezési módok, a plasztikai értelmezések, a műtárgyalakító művészeti tendenciák, sőt stílustörekvések között is. A gyakran heves teoretikus viták közepette az elmúlt években is születtek kitűnő portrék, díszítő vagy emlékállító, a köztéri művészet kategóriájába tartozó művek. A jeles alkotók éltek a tehetség csaknem mindent igazolni képes szabadságával, sikerült megragadniuk vizuális, plasztikai anyanyelvünk legmegfelelőbb „szavait", „mondatait", és sikerre vitték lehetőségeiket. A siker pedig ugyancsak szinte mindent igazol, különösen akkor, ha a mű szakmai elismeréséhez, elfogadásához a közízlésnél még tágabban értelmezhető köztetszés is társul. A felsorolásra méltók közül említek itt néhányat, nyilván messze nem mindet. Helyezzük születésük évébe Varga Imre egész alakos Czóbelportré szobrát Szentendrén (1976), vagy szekszárdi Prométheuszát (1980), Me/occo Miklós Papírrepülőjét a Libegőnél (1973), Menasági Péter Mansfeld /Y/<?r-em lékművét a II. kerületben (2004;, Szabó Tamás Carl Lutz-szoborkompozícióját a Dob utcában (1991) vagy Stremeny Géza Színészmesterség //o/z-emlékszobrát a Broadway színházai előtt (2004). Különleges és közérthető Pauer Gyula Holokauszt-emlékműve a Duna-parton, a hiperrealista vasöntvényű cipők, az installációs művészettel rokonítható köztéri elrendezéssel (2005). Mindegyik és a közgyűjtemény sok más darabja is megérdemli például annak elemzését, hogy mi teszi korára rímelővé, sőt időtállóvá. A téma megragadása, netán a kompozíció eredetisége és erényei, a mintázás vagy formálás kitűnőségei, az adekvát anyaghasználat? Valami más? A tartalmakat gazdagon és sűrítetten kifejező, formálásukban érzékeny nonfiguratív művek is gazdagítják ezt a gyűjteményt. Jovánovics György 1956 mártírjainak emlékére állított kompozíciója a Rákoskeresztúri temetőben (1992), Körössényi Tamásnak a Magyar Nobel-díjasok előtt tisztelgő szobra különleges térszerkesztésével, kísérletező színesműanyag-használatával az új Egyetemvárosban (2003), Szekeres Károly porcelán térplasztikája a Kerepesi úton (1984), Marosán László krómacél díszkútja (1983) vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc központi emlékmű pályázatának sikeres, nyertes pályaműve is, Emőái Kiss 'Tamás, Papp Tamás és György Katalin alkotása a Városligeti fasor tengelyében, a Városliget szélén (2005). Közönségszavazással? Ki kell ábrándítanom mindazokat, akik receptet remélnek, mert erre előre meghatározott megoldás nem létezik. De próbát tehetünk, hogy megállapítsuk, vajon mi szükséges ahhoz, hogy értékes, kortárs művek születhessenek a köztéren is. Mindenekelőtt az, hogy a kezdeményezők - civilek vagy intézmények - vegyék tudomásul: ez egy szakma, akár az alkotóművészekről és műveikről, akár az értékelő kritika művelőiről, a bírálókról van szó. Az igazi érték születésének ugyanis alapvető szakmai feltétele e két, egymást kiegészítő, inspiráló, jó esetben egymással kölcsönhatásban együtt dolgozó hivatásos szakszerűség. Erre a párbeszédre, vitára vagy egyetértésre nyugodtan támaszkodhat a kezdeményező, a megbízó, a kiíró, a megvalósító, mert ehhez viszonyíthatja, majd fenntarthatja vagy akár újraértékelheti eredeti várakozásait. Ebben a kívánatos és aligha elkerülhető párbeszédben a képzőművész, a szobrász tervével, alkotásával indul az eszmecsere, amely akár végigkísérheti az alkotói folyamatot, és elvezethet az eredményhez. Bár ismerünk ellenkező vélekedést, sőt gyakorlatot is, miszerint ez a párbeszéd fordítva működik. Magam az alkotói szabadságot preferálom, azt, amikor értékelő vélemények már a szobrász tervéről születnek, és kísérik azt a megvalósulásig. Vita tárgya lett mára még az is, hogy a köztéri képzőművészet sugallhat-e egyfajta állandóságot, „örökkévalóságot", vagy az ideiglenes köztéri szoborkiállítások, efemer, interaktív műkísérletek alkalmi bemutatása a „korszerűbb", a „maibb". Aggályosnak tartom ellentétpárként kezelni az egyébként összehasonlíthatatlan, már nagyon régen kitalált és egymást nem kizáró, sőt alkalmanként erősítő kifejezési, megjelenési formákat. A populáris elemeket hasznosító, közönségszavazásos szoborállítás sem új ötlet. Eddig azonban soha nem vezetett, nem vezethetett megnyugtató eredményhez, mert még egy népszavazás Körösényi Tamás: Magyar Nobel-díjasok emlékműve. 2002