Budapest, 2005. (28. évfolyam)

7. szám július - Zappe László: Hitel nélkül nem megy

35 J l" L I I S ^flflg/

7 I? U D A l> K S T Hit nélkül nem megy ZAPPE LÁSZLÓ Miként? Megértette és tudomásul vette, amit sokan még nagyon nehezen vagyunk képesek és hajlandók megérteni és tudomásul venni, hogy az állam a kultúra vonakodó csatlósa csupán, s amint eljön az a nem túl távoli pillanat, amikor e viszonyt már szavakban sem lesz kellemetlen fölmondani, majd végképp eltaszít magától minket, mint főhadnagy az ügyvéd úr nejét. A Budapesti Városvédő Egyesület és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár támogatásával nem pusztán kiadta 660 példányban a - Bevilaqua említett nagymonográfiáinak színét, méretét és tipográfiáját híven követő - kötetet, de további 35 példányt számozott díszkiadás formájában árverésre is bocsátott. E díszkiadások az árveréseseket rendező intézmények - az említetteken túl a Litea Könyvszalon, a Nagy Budapest Törzsasztal, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Központi Antikvárium és a solymári Hess András Antikvárium - védjegye alatt öt-öt számozott kötettel maguk is hét alsorozatra bomlanak, óriás versengést előkészítve evvel a jövendő aukciók licitálói számára. Túl vagyunk immár öt sikeres aukción - a mára hatását vesztett elektronikus körlevél szétküldésén messze túllépő megszervezésük és a szerző életművét ismertető-népszerűsítő lebonyolításuk nagyrészt ugyancsak Buza Péter érdeme - a befolyt összeg meghaladja a fél millió forintot. Az összeget a Nagy Budapest Törzsasztal a jövő évben Bevilaqua Borsody Béla elhanyagolt síremlékének felújítására, s egy személyét és életművét hirdető emléktábla felavatására kívánja fordítani. S végül, ám cseppet sem utolsó sorban, Buza Péter bevezető tanulmánya - melynek szűkített változatával már találkozhatott az olvasó folyóiratunk hasábjain - a tőle megszokott alapossággal tudat velünk mindent, ami ma Bevilaqua Borsody Béláról a személyről, az emberről, a férfiról és a polihisztor művelődéstörténészről tudható, akinek alakja szép bizonyság a számunkra: lehetett, s talán ma is lehet a világ törvényeit lenézve élni... • • Kisebbfajta katasztrófával is felért a Bakáts téren az, hogy a nagyváradi Szigligeti Társulat előadta a Tom Jonest. Először is az derült ki, hogy nemcsak a Nagymező utcában és környékén körülményes Pesten színházat megközelíteni és azután még parkolni is. Sőt. Ezúttal már a Petőfi hídra fölhajtani sem volt egyszerű. Ehhez képest a Ferencvárosi Ünnepi Játékok helyszínén legföljebb mérsékelt volt az érdeklődés. Az előadás folyamán pedig az is erősen csökkent. Méghozzá okkal. Fielding regényének zenés változata ugyanis ezen az estén fizikai és esztétikai értelemben egyaránt nehézkesen juthatott el a publikumhoz. Fizikailag már csak azért is, mert a viszonylag nagy színpadon elvesző kicsiny játéktér igen messze esett a közönség széksoraitól. S miközben az itt-ott el-elakadozó hangerősítés fölösen is áthidalta a távolságot, távcsövet nem kaphatott minden néző. De valószínűleg egy jó gukker sem segített volna. Az sem hozhatta volna valódi közelségbe a nézőkhöz az apró színpadot, amelyet Bölöni Vilmos az igazi nagynak a közepére tervezett, s amelyen belül függönyök és statiszták tartotta fák meg bokrok jelölték a helyszíneket, s ahol a régi időket talán mulatságosan idézték volna föl Kelemen Kata jelmezei, ha közelebbről láthattuk volna őket. De bizonyára az sem adott volna választ arra az elemi kérdésre, hogy ha ennyire utálják és reménytelennek látják a dolgot, akkor miért csinálják. Az alapanyaggal, a Fielding 18. századi történetével szembeni bizalmatlanság a szövegen is érződik. David Rogers átdolgozása, Pinczés István zenés színpadra alkalmazása, Várady Szabolcs versei egyaránt a szentimentális erkölcsregényben rejlő irónia szatirikussá fokozására, illetve a hajdan tanulságosnak vélt történet kifigurázására törekszenek. Mindennek hegyébe Pinczés István mint rendező nyilván nem bízott a nagyváradi társulatban sem. Feltehetőleg ezért játszatja a regény cselekményét egy szánalmas színi előadás keretében. A Partridge iskolamestert alakító Medgyesfalvy Sándor egy lepukkant trupp igazgatóját, karmesterét, egyáltalán ambiciózus, ám nem túl tehetséges mindenesét is eljátssza. Narrátori szerepet is betölt, de ezenfelül vezényel (gépzenét), és folyton belebeszél a produkcióba, instruál, korrigál, szidalmazza a hibázókat és mentegetőzik. Nem tudja azonban megnyerni a nézők többségének rokonszenvét. Inkább helyeslést, mintsem együttérzést vált ki, amikor panaszkodik a társulatra, az előadásra, olykor a viccek minőségére. Ennyi csavar valószínűleg akkor is sok volna a nyáresti nézőnek, ha a sok rossz színészt kitűnő művészek jelenítenék meg. Rossz vagy pláne közepes színészt játszani ugyanis éppen olyan nehéz, mint bármi mást. Egyáltalán nem elég hozzá, hogy rossz vagy közepes színészek önmagukat adják. Ráadásul ezúttal a színészek tulajdonképpen a színészt mint embert nem is játszhatják el, csak a rosszul játszó, bakizó, szövegben, mozgásban hibázó aktort jeleníthetik meg. Nehéz feladat, és még az a hozadéka sincs meg, hogy a kettős alakítás bravúrjának benyomását kelthesse. Leginkább alibinek tetszik a nézőtérről az egész felhajtás. Innentől kezdve pedig a vállalkozás minden egyéb igyekezete is a visszájára fordul. A szövegekben, a versekben megnyilatkozó karikírozás, túlzás, elrajzolás elveszíti minden szellemességét, a szentimentalizmus álságos erkölcsiségét gúnyoló szexuális utalások sokasága pedig sokszor puszta malackodásnak hat. Még Darvas Ferenc játékos, szellemes, ötletes zenéje is elvész ebben a közegben, egyszerűen nem tud a maga igazi minőségében megszólalni. Ide valódi és nem ironizált tinglitangli illenék. I