Budapest, 2005. (28. évfolyam)

7. szám július - Zeke Gyula: ...Aqua!...Aqua!...

B _U I) A P E S T 1 '"' I- I t" S 34 ...Aqua!... Aqua!... Szöveg: ZEKE GYULA Fotó: SEBESTYÉN LÁSZLÓ • Midőn a Nagy Budapest Törzsasztal tavaly májusi összejövetelén Ritza Péter barátom röpke szóval értesített, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár számunkra oly fontos Budapest Gyűjteményében lappangó Bevilaqua kéziratra lelt, mely a Víziváros történetét tárgyalja, különös bizsergés vett rajtam erőt. Lélek-énem föltápászkodott, múltam távoli partjára sétált, melyet szaggatottá martak az illanó emlékezet sói, és a fönti szavak szakadtak ki belőle. Édesvíz, édesvíz, édes Víziváros! S szomjún tovább: Bevilaqua, Bevi l'aqua! (Idd a vizet!). Jobban talán akkor sem örültem volna, ha tudomásomra jut, hogy előkerült Suetonius valamelyik elveszettnek vélt műve, mondjuk amelyet a rómaiak szokásairól és erkölcseiről írt volt, s amelyre idestova ezerkilencszáz éve várok. Merthogy egyáltalán nem számítottam semmiféle Bevilaqua kézirat felbukkanására, egyszerűen nem jutott eszembe, hogy ilyesmi létezhet valahol, miként - menthetetlen módon - az sem jutott eszembe, hogy ennek a számomra kávéházi okokból oly fontos embernek az életéről bármi továbbit megtudjak, megelégedtem koffeinkábulatos munkájának (Pest-budai kávéházak... 1535-1935) búvárlásával és további irdatlan kötetei némelyikének lapozgatásával, és büszke voltam magamra, hogy én legalább tudom, mert véletlen észrevettem az 1962-es Esti Hírlap vonatkozó márciusi számában, hogy mikor halt meg. Miért is, hogyan is? Tudom a választ, nem puszta szellemi renyheségből. Azért is, mert - még szégyellni valóbb módon - a magát többségi alapon normálisnak tekintő szellemi kompánia tagjaként könnyű gesztussal felmentést adtam magamnak. Nem kell törődnöm evvel a zavaros alakkal, aki miszlikre szaggatja a magyar mondatot, megcsúfolja a stilisztikát, mindenről minden eszébe jut, és ezt a mindent mindig és minden munkájában papírra is veti, akinek - emlékezetből írván -, minden igaz állítására jut egy-egy tévedés is, akit neves kortársai a szellemi csodabogárnak, ómódi polihisztornak kijáró tisztelettel öveztek ugyan, de kevesen és keveset írtak róla, s akit minden érdeme ellenére - tán a hazai turkológusokat kivéve - persze nem tekintett maga közé valónak a két világháború közti korszak egyetlen céhes (kultúr)történész szakmája sem. (Nem csupán szerzőként nem szerepel a korszak nagy összefoglalójában, a Domanovszky Sándor szerkesztette öt kötetes Magyar művelődéstörténetben, de a félszáznyi szerző egyike sem említi meg a nevét, jóllehet a mészáros céhek, a serfőzés vagy épp a kávésság történetét feltáró nagyobb munkái már mind napvilágot láttak annak 1942-ben lezárult megjelenéséig.) Évek óta hajtogatjuk önfelmentő módon mi is, hogy roppant köteteit alapos átvizsgálás és javítás után bocsáthatnánk csak nyugalommal újra közzé, de e munka elvégzéséhez valahogy nem gyűjtöttünk elég erőt és időt, továbbá elfelejtettük egésszé tenni állításunkat: Bevilaqua kótyagos, szerkesztetlen és tárgyi tévedésektől hemzsegő munkái nélkül ugyan miből dolgoznánk, s tehetnénk szert mégis mindarra a hatalmas anyagra és tudásra, amelynek döntő részét őnélküle - amint ezt A Víziváros története is tanúsítja - rég elnyelte volna Léthé vize. Ám másról, többről is szólnunk kell e helyt. Buza Péter nem pusztán megtalált egy Bevilaqua kéziratot - pontosabban „csak" a felét, amely így is jó félezer oldalra rúg, ezúton kérjük a másik félezer oldal őrzőjét: jelentkezzék -, de annak megjelentetését a Budapest története iránt szenvedélylyel érdeklődő, tán ha ezres sokaság mozgósításával szerényen jövedelmező kulturális eseménnyé is avatta.