Budapest, 2005. (28. évfolyam)

7. szám július - Saly Noémi: Rigókocsma a Vén Törökszederhez

BUDAP F S T

^fljfl T I'l I. 1 II S 8 Rigókocsma a Vén Törökszederhez Szöveg: SALY NOÉMI Fotó: SEBESTYÉN LÁSZLÓ • A néhai Tabán udvaraiban sokféle csuda nőtt. Füge, például, amit a törökök honosítottak meg a délszakias völgyben, a cserszömörcével együtt -a mérges-morcos cserje kiváló festőnövény, egy-két kóbor példánya ennek is díszlik még a hegyoldalon - és persze gyümölcsfák, melyek komoly szerepet játszottak a helyi néptáplálkozásban. Romlehner néni kiskocsmájában, a Gellérthegy utca 53-ban a vendégnek joga, sőt kedves kötelessége volt ebéd vagy vacsora után deszszertképpen szakítani a kert fáiról, ami éppen érett. Nemkülönben híres volt Maradáék „a Vén Eperfához" cégérezett Hadnagy utcai vendéglője. A Morus alba Kínából került Európába. (A Dunántúlon nevezik szeder-, a Tiszántúlon eperfának.) Hogy hánynak a lombja bólingatott hajdanán a Tabánban, nem tudni. Biztos akadt belőlük jócskán, hisz a mézédes, fehér vagy lila gyümölcs pompás csemege, türelmes és előrelátó férfiak pedig álomi pálinkát tudnak belőle készíteni. Eperfahordóban érlelve, naná. Hanem olyanból, amilyenhez most kirándulunk, aligha volt sok. A teniszpálya déli sarka mögötti nagy tölgytől csak egy-két perc kaptatás fölfelé, kicsit jobbra, a Kőműves lépcső irányába, és máris ott állunk a törökszedermatuzsálem (Morus nigra) földig hajló ága mellett. Ez a perzsa eredetű fa a Balkánon lépten-nyomon hívogat, a mi éghajlatunk viszont elvileg hideg neki. De hát a Tabán, az más... Mit ír a Budai Napló 1914. májusában, majd húsz évvel a végső pusztítás előtt? „A Tabán legöregebb fája. A bontó csákány zajától hangos a Tabán. Tótok hadserege szállta meg a zeg-zugos városrészt, s irtja kegyetlen közömbösséggel az évszázados viskókat, sikátorokat. Sok emlék esik áldozatul ennek a városrendezésnek, többek között a Tabán legöregebb fája is, amelyet 1686-ban ültettek el - a hagyomány szerint - a török kiűzésének emlékére. A vén szederfa a Kőműveslépcső 11. számú házának a keskeny udvarát díszíti. Szívós, kemény dereka van a vén szederfának. Alacsony törzséből két ágazat sarjadt, az egyik kelet, a másik dél felé kapaszkodik. Mindene elkorhadt már, még a keményfa része is kiforgácsolódott, csak a krokodilbőrhöz hasonló kérge őrzi az összeroskadástól, meg a házfal, amely az északi széltől védte. Ezt a vályogfalat bontják most a tótok, s így csakhamar áldozatul esik a szélnek és a viharnak a 228 éves fa, ha csak a kerület elöljárósága valahogy meg nem menti néma és emlékekkel teljes életét." A mi aggastyánunk nyilván nem az, amelyikről a Budai Napló beszél, hanem a fia vagy az unokája. Ha ő lenne, 319 esztendő súlya nyomná a vállát, s az én lelkiismeretemet. Ahogy a mostani tabáni gyerekek, kismajomkoromban én is kíméletlenül másztam, tépáztam szegényt. A fülünktől a bokánkig csurgott a mennyei zamatú, kimoshatatlan, piros lé. (Az érett bogyó héja hártyavékony, a legkisebb érintéstől kibuggyan a vére, a szára viszont rövid és nagyon erős, tehát a maszat elkerülhetetlen, még ha kisollóval ügyeskedik is az ember, ahogy immár vagy harmincöt éve csinálom, pedig nagymama már rég nem osztja a pofonokat.) A Tabáni Helytörténeti Gyűjteményben van egy fénykép a húszas évek elejéről. Rajta a fánk, már akkor nagyon-nagyon öregen. Hány éves lehet? Kétszáz? Nem tudni. Védettnek egyelőre nem védett. En most nem nyúlok hozzá. Epp valami Krúdy-novellát fuvolázik a hegyében egy kapatosnak tűnő feketerigó. •