Budapest, 2005. (28. évfolyam)
7. szám július - Vásárhelyi Tamás: Budapest természetesen
7 J Ú L 1 11 S 2 0Q5/ 7 BUDAPEST A denevérek a kutatók szerint a legveszélyeztetettebb gerinces fajok közé tartoznak. Nemcsak azért, mert táplálékukat, a rovarvilágot néhány évtized alatt megtizedeltük méregerős rovarirtószereinkkel, hanem azért is, mert a még élő rovarokkal szermaradványok is a testükbe kerülnek. És búvóhelyeik, a zavartalan barlangok, a nagy faodvak is megfogyatkoztak. A denevérek azonban elfogulatlanul vonzódnak hozzánk, és lassan a barlangokból (ahol ők voltak előbb) követtek minket a mi építményeinkbe is. Beszoktak a nagy épületek (templomok, iskolák) padlása után a hidak alá, a lakóházi padlásokra, sőt újabban a lazán épített panelházak réseibe is. Tíznél több faj él Budapesten, például a kései denevér, a szürke hosszúfülű és a fehértorkú denevér vagy a kora délután már vadászni induló korai denevér is. Az ismeretlenségtől való félelem, a babonák, az előítéletek, és az esetleges tömeges denevérkolóniák kétségtelen zavaró hatása nem kedvez e sajátos kis emlősök védelmének, pedig még mesterséges odúkat is kihelyeznek számukra. Budapesten relatíve még kevesebb a rovar, tehát eleve hátrányos helyzetben vannak. „A János-hegy oldalában éjjelente az autóútra is kikocog a vaddisznó" -tromfol le mindnyájunkat egy budai lakos. Milyen hát Budapest élővilága? Lehet, hogy fanyalgó volt ez a kis körkép, sokat időztem annál, ami elmúlt, és nem eleget annál, ami lett helyette. A valahai érintetlen természet helyett ma nagyváros van itt. Az egy főre jutó zöldterület nemzetközi összehasonlításban kevés, ráadásul még most is egyre fogy, amit hülyeséggel, kapzsisággal, vaksággal lehet csak magyarázni. A globalizáció nemcsak minket ért el, az élővilágot is. Jobb szeretem az őshonos, régebbi fákat az urbánus jövevényeknél, melyek sok esetben kozmopolita fajok. (Maximum biológia, no áthallás. Please!) Tehát hiába gazdagítják ezek a növények és állatok a biológiai sokféleséget a városban, természeti szempontból kevesebbet érnek, mint az őshonosak a hozzájuk régóta kapcsolódó, táplálékspecifikus lényekkel együtt. Mindenesetre ettől még imádom Budapest élővilágát, úgy, ahogy körülvesz, ahogy dédelgeti minden érzékszervemet és a lelkemet is, tavasztól a következő tavaszig. Rég túl vagyunk az első langyos eső nyomán előbúvó, halálos butasággal az aszfalton araszoló kövér gilisztákon, a legkorábban virító gyermekláncfű- és százszorszép mezőkön. Elmúlt már az orgonaiWatü ballagás és el a friss virágból készíthető bodzalimonádé szezonja is. Hajnalonta nem olyan őrjöngő már a madárdal, amely felébresztett minket szinte mindenhol a városban, de azért a feketerigó még teszi a dolgát. Most a fagyai és a hárs bódító aromája érzik a parkokban. Az idei sok esőnek köszönhetően szokatlanul dús és zöld, buja lombkorona borul fölénk, ahol csak egy ismerős fára felnézünk. Annál jobb lesz nyáron a tűző napsütésből az árnyékukba lépni. Eljön a borostyán virágzásának ideje is, és nagy szenderlepkék fognak majd kinyújtott nyelvvel a virágok előtt lebegve nektárt szopogatni, ahogy azt a kolibrik teszik más égtájakon. Ősszel a vadgesztenye^adász gyerekek elől sokan zsebre dugnak egy-egy különösen szépet, selymessíkos héjút, s talán visznek olyan barátjuknak is, aki örülni tud ilyesminek. A meghitt, késő októberi hideg esőben sárga levelek landolnak a magányosan poroszkáló emberek előtt, a gyerekek viszont boldogan gázolnak a kupacba összesöpört levelek közt, az összetéveszthetetlen illatot élvezve, és megőrizve késő öregkorukig. Télen a feketerigó riadtan csattog. De még kemény fagyban is nekilát néha a dallamos nyári énekének, nagyon halkan, csak úgy maga elé. A rigófütty tavasszal hangos, és szinte hőmérőként működik: melegben édes ének, hidegben csattogás. Nemcsak a környezet hőmérsékletét, a mi hangulatunkat is jelzi, és egyben alakítja is. Nem élhetünk e muzsikaszó nélkül! •
