Budapest, 2005. (28. évfolyam)

3. szám március - Jolsvai András: Visszajáró XII.

BUDAPEST Zflfljfl MÁRCIUS 32 motívumai, vagyis labda, alma, cigi, nyílhegy, szív, kebel, holdsarló, létra, lábakon járó kémények, templomok és házak közül néhány itt is megjelenik, és ha eszünkbe jut a művész egy mondata, mely szerint a festményen „nagyfokú rendnek kell uralkodnia", akkor már össze is állhat a kép. Lelkünk, tudatunk legmélyének rendetlenségéből teremtődik a vásznon valamiféle áttekinthető, bár racionalitással továbbra is megfoghatatlan rend. Információ -Szeretni bolondulásig Minden ef Zámbóval vagy műveivel való találkozás olyan, mintha friss levegőt szívna az ember. Ám tovább kell lépnünk - vár az igazgatónő. Vissza a bejárathoz. Lépnék is be az információ ajtaján, ám elállja az utat egy tucat ruhafogas, rajtuk ruha, fellépésre való. Gergely Róbert bukkan fel a ruhák közül: néhány óra múlva kezdődik Pozsgai Zsolt színdarabja, a Szeretni bolondulásig, melyben Gergely Róbert tizenhét Sze'esi Pál-dalt énekel, a mai kornak megfelelő hangszerelésben -tudom meg gyorsan. Amint kiderül, a sietségnek oka is van, még be kell énekelnie. Egyébként a színdarab Szécsi Pál életének eseményeit eleveníti fel a maguk ellentmondásosságában, a középpontban pedig hét nővel való kapcsolata áll. No de miért pont Szécsi Pál és élete a téma? A kommu-Visszajáró XII. JOLSVAI ANDRÁS • Hölgyeim és uraim, mai sétánk színhelye legyen akkor a Bajzsy-Zsilinszky út. Ezt a döntést persze nem én hoztam, hanem a kora tavaszi szél. Az történt, hogy állottam a Bajcsy meg az Andrássy sarkán, annál a háznál, ahol a Polányiak születtek, s hol alant a róluk szóló könyveket is meg lehet vásárolni - metszetek meg gót betűs telefonkönyvek mellett- az antikváriumban. Állottam tehát a közlekedési lámpánál, azzal a tervvel a szívemben, hogy zöld jelzés esetén nyílegyenesen és szélvészgyorsán átkelek majd a József Attila utcára (ez ugyanis Magyarország legrövidebb ideig tartó zöld jelzése, élő embernek nem sikerült még futás nélkül átkelni rajta), amikor egy váratlan szélroham letaszította fejemről nyúlszőr kalapomat, egyetlen lendülettel végiggörgetve a Bajcsy-Zsilinszky úti járdán. En meg, gondolhatják, mint a némafilmek csetlő-botló hősei, iszkoltam utána: amikor már-már utolértem, és hajoltam volna érte, újabb szélroham érkezett, továbbgörgetve kalapot, embert, történetet. Mire fölnéztem,jóformán már a metróállomással szemben állottam. Azaz — ismertem föl — félig már végig is mentem a Bajcsy-Zsilinszkyn. Ha már a véletlen is ezt akarta, hát akarjuk mi is, gondoltam végül, vadul térdemhez csapkodva madárlátta kalapomat. Legyen tehát ez az út sétánk helyszíne. E lételméleti bevezető azért fontos itt (nekem legalábbis), mert alkalmat adott a merengésre: mikor is jártam erre legutóbb? És, bizony, az idejét se tudtam megmondani. Illetve: az ember persze fel-feltűnik itt, célirányosan és rajtaütésszerűén, ha dolga van valami bankban, biztosítótársaságnál, hivatalban. Ha valamely speciális vásárolnivalója akad valamelyik speciális árudában. Esetleg ha valamely (jobbára frissen nyílt) manapság divatos étterembe siet. De ki hallott már olyat, csak úgy végigsétálni a Bajzsy-Zsilinszky úton? Senki, láthatóan. így aztán az ember nemigen találkozik útja során bámész turistával, ebét sétáltató nyugdíjassal, andalgó szerelmes párral vagy effélékkel: itt legfeljebb célirányosan mozgó ügyfelekre akadhatunk, ha nem vigyázunk. En, mondjuk, vigyáztam. Most, hogy nem kellett kalapot kergetnem, szépen, komótosan végignéztem minden új vagy félrégi boltot (azt a nagy sportboltot például sajnálom nagyon, amelyből mostanra videobolt lett, de kirakatilag nem sokat romlott a helyzet), benéztem minden kapualjba, elolvastam mindenféle hirdetéseket. A kép, mit mondjak, vegyes. Itt, a kezdeteknél (a Bazilika tövével szemben, egyszerűen szólva) van néhány franciás kis bisztró, trendi étterem, melyek alig várják, hogy jöjjön a jó idő, s kitelepülhessenek a járdára - akkor igazán világvárosi lesz a hangulatuk (nyolcméteres körzetben.) Van aztán sok telepia kátolt nyelviskola, néhány lerobbant élelmiszerbolt (valaha a város legelegánsabb delicatesse-üzletei büszkélkedtek itt), és van, nem is kevés, tönkrement üzlet, lehúzott, beragasztott kirakatokkal. Úgyhogy az ember hol földerül, hol elkomorul, miként a tavaszi időjárás. Aztán van néhány szép emlék a régi időkből. Itt van mindjárt a Haas és Czjzek: ezt a cégnevet ember nem tudja kétszer egyformán leírni. Pedig egyike a város legrégibb boltjainak, a belseje is keveset változott az évtizedek során, a kínálata is. Az árai, mondjuk, igen, de hétköznapi halandóknak ezek a tálak és eszcájgok már évtizedek előtt is elérhetetlenek voltak. (A kirakatát és főleg a portálját viszo nt imádtam mindig: abból, hogy Haas és Czjzek, még bármi lehet.) Es itt van még, tartja magát a gobelinbolt is (azt a kirakatot látni kell: am i ott bőgő szarvasban és híres emberben ennyire kicsi helyen el van helyezve, az egyedülálló) meg a régi térképüzlet, kirakatában a híres, világító földgömbbel. (Nem messze tőle megnyílt a konkurencia, mely térképkirálynak hirdeti magát: van, lejjebb, kulcskirály, poszterkirály meg műanyaglavór-király is.) Aztán, sokáig, szinte semmi. Könyvesbolt, kutyakozmetika, rejtélyes műszerügyi hivatalok. És akkor a másik oldalról még nem is beszéltünk. Pedig ott is volna kibeszélni való, a mulatságos építőkockás banképület, a Toldi mozi utóélete, egy ír kocsma meg effélék. Es, persze, a híres Légrády-ház: ahol egykor a Pesti Hírlap készült, ahol a kor leghíresebb újságírói fordultak meg (a legesleghíresebbek éltek is itt), ahol száz éven át napilapok, folyóiratok és könyvek garmadája született meg. Rogyadozó, beteg, bezárt, kifosztott épület ez ma. Felébred-e még valaha? Jó volna, már csak a kedvünk miatt is. Amely most, utunk végére, ahogy Esterházy szokta mondani, szegődött. •