Budapest, 2004. (27. évfolyam)
1. szám március - Tosics Iván: Szabad-e válni, s ha igen, miért nem érdemes? - Budapest és a közép-magyarországi régió
IUI D A P K S T gflflflj M ÁRCI U S 10 Szabad-e válni, s ha igen, miért nem érdemes? TOSICS IVÁN Budapest és a közép-magyarországi régió • Az e tárgyban régóta folyó szakmai és politikai vitában 2003 nyarán vetődött fel, hogy az unió pénzügyi alapjaiból megszerezhető úgynevezett strukturális támogatások maximalizálására a közép-magyarországi régiónak szét kellene válnia, Budapestnek és Pest megyének más-más régiókba kellene tartoznia. Az alábbi írásban amellett érvelünk, hogy elhamarkodott döntés volna ma még igen bizonytalan körvonalú, ráadásul mindenképpen rövid távú, esetleges pénzügyi előnyökért egy olyan, lényegében visszafordíthatatlan lépést megtenni, mint ennek a régiónak a kettéválasztása, miközben biztosan tudjuk: ez a lépés a közigazgatási rendszer régóta szükségessé vált reformjának és nem csak a régió, de az ország hosszú távú versenyképességének is ártana. A tál lencsére cserélt gazdag örökség tipikus dilemmája ez, azzal tetézve, hogy egészen pontosan nem is tudjuk, mi van, mi lesz abban a bizonyos tálban. Ami eddig történt Magyarországon a rendszerváltást közvetlenül követő években a területfejlesztést többnyire központi finanszírozási eszközökből szabályozták, noha kétségtelen, a PHARE- és a knowhow-programok támogatásaival kísérleti regionális fejlesztési tevékenység is kezdődött a legjobban elmaradt megyékben (Borsod, Szabolcs-Szatmár-Bereg), s 1994 után létrejött néhány mikro-régió is - szigorúan önkéntes alapon. Óriási és érdemi változást hozott ehhez a helyzethez képest, hogy a kelet-közép-európai országok közül Magyarország volt az első, amely a területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996-os XXI. törvény megalkotásával megteremtette a szükséges törvényi alapot az EU-konform területfejlesztéshez, ahhoz, hogy a közigazgatás hozzáidomuljon az unió támogatási rendszeréhez, szabad utat adva a régiók kialakításának. Az uniós osztályozáshoz igazodó régiók tényleges létrehozása azonban lassú és ellentmondásos folyamat volt. Magának a területfejlesztési intézményrendszernek a felállítása is több évig elhúzódott. A hét tervezési-statisztikai régiót ugyan létrehozták, de nem volt kötelező felállítani az ehhez a területi struktúrához alkalmazkodó területfejlesztési tanácsokat. A törvény filozófiája arra épített, hogy meg kell várni a régiók „alulról felfelé" haladó kialakulását. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy rövid távon néhány év alatt az önkéntesség nem hozza meg a rendet, nem remélhető egy olyan területi rendszer kialakulása, amely lefedi az ország egész területét, és amelyben minden megye egyetlenegy régióhoz tartozik. A megyék által önkéntesen alkotott régiók egyike-másika „túl nagy" volt (például az északkeleti, amelybe hat megye tartozott), illetve voltak olyan megyék, amelyek több régióban is képviseltették magukat (például Zala). E problémákra reagálva végül a törvény 1999-es módosítása kötelezőjelleggel meghatározta a hét - az uniós fogalomtár szerint NUTS-2 szintű - tervezési-statisztikai régiót és az azoknak megfelelő területfejlesztési tanácsokat. A helyi szint képviselőinek számát és arányát azonban minimálisra szorította, a kamarák jelenlétét megszüntette, és a központi kormányzat képviseletét olyan mértékben megnövelte, hogy az többségbe jutott a tanácsokban. Sok elemző véleménye szerint a régióközpontok kiválasztását sem pusztán a racionalitás vezérelte. Mindez újabb viharos vitákat váltott ki. A szakértők és helyi politikusok zöme a központi kormányzat centralizációs kísérletének minősítette az adminisztratív és döntéshozatali struktúra megváltoztatását. Kmellett szemet szúrt az a tény, hogy minden regioná-I lis fejlesztési tanács elnöki posztját | valamelyik oda tartozó megyei közs gvűlési elnök tölti be (azóta sincs máso C7 J képp). Egyes elemzők szerint ez a tény arra utal, hogy a megyék erős kontroll alatt tartják a régiókat - s ilyen körülmények között igen valószínűtlen, hogy a régiók független szereplőkké válhatnak, amelyek képviselhetik érdekeiket akár a megyék érdekeivel szemben is. A Közép-Magyarországi Régió (Budapest és Pest megye) Fejlesztési Tanácsának működésére az előző kormányzati ciklusban erős árnyékot vetett az a körülmény, hogy a 18 tag között csak két hely jutott a régió lakosságának mintegy kétharmadát kitevő Budapestnek. A féloldalas összetétel csak azért nem váltott ki nagyobb tiltakozást, mert a regionális fejlesztési tanácsnak valójában jelentéktelen szerepe és kevés eszköze - pénze - volt. A 2002. évi választások óta a korábbinál valamivel jobbak a lehetőségek az érdemi munkára, az ideális, kooperáción alapuló működés feltételeit azonban még nem sikerült megteremteni. Pénz, pénz, pénz Az Európai Unió regionális, kohéziós politikájának alapja a strukturális alapok támogatási rendszere, amelyen belül a legnagyobb mértékű támogatások az Objective-1
