Budapest, 2004. (27. évfolyam)
10. szám december - Jolsvai András: Visszajáró IX.
15 DHC K M Ii K R 2004/1 0 B U D A )' F. S T - Szívesen fordul bibliai témához, láttuk ezt az elmúlt évtizedekben, és köztudott, hogy hosszú időt töltött Jeruzsálemben, miután megvált a Győri Balett-tő!. Milyen bibliai történethez, alakhoz nyúlna még.? - A Biblia hihetetlen gazdagsága, igazsága, szépsége, ereje utolérhetetlen. Kötelező kihívás egy művész számára. Ha sok pénzem lenne és nagy lehetőségem, Mózest vinném színpadra. Jézust már táncba öntöttem (Jézus, az ember fia); akkor volt lehetőségem hál' Istennek. Józsefet és Jákobot (József és testvérei) megcsináltam, mert volt lehetőségem. Egyelőre most nincs módom ilyen monumentális műre, márpedig sajnos Mózeshez, ha nem is a monumentalitásról szól, szükséges olyan eszköz, amivel hatásosan ki lehet fejezni. Ez a téma nagyon izgat, mert hihetetlenül összetett és kihívó. - Társulata fiatal, de úgy tűnik, többi tagjait is sikerült magával ragadnia személyiségével, a témákkal, a figurákkal. - Tizennyolc és huszonöt év közöttiek. Nehéz, de sikerül, hála Istennek. Különösen most, hogy voltunk Jeruzsálemben tavasszal, és úgy adódott, hogy az utolsó előadásunk előtt, délután, a Via Dolorosától a Siratófalig minden fontos színhelyen jártunk; és megértették. Nem csak megértették, hanem megérezték ennek a városnak a kisugárzását. • Visszajáró IX. JOLSVAI ANDRÁS • Decemberben lakhatatlan lesz a városunk. Decemberben ellep bennünket a zsibvásárt förgeteg, decemberben mindenki árul valamit, decemberben egyetlen hatalmas, kavargó bolttá válik a város, transzparensek hirdetik az áruházak megújuló kínálatát, fabódék és kecskelábú asztalok lepik el a körutakat, elesik a Liszt Ferenc és Jókai tér, a Deák utca, a Vörösmarty tér, áll a vásár - és a forgalom - a Dózsa György úton (és minden útfélen). Decemberben minden ideiglenessé és kaotikussá válik szeretett városunkban, parkolóhelyet szerezni reménytelen, a villamosok, buszok túlzsúfoltak, és gyalog sem férünk el a csomagokat cipelő vevőktől, eladóktól, akikbe lépten-nyomon beleütközünk. Decemberben jobb, ha hátat fordítunk a városnak. Decemberben menjünk ki a Szigetre. Budapestnek, a Dunának hála, jó néhány szigete van, de mi, pestiek, csak egyetlenegyet hívunk így, magától értetődő természetességgel és szeretettel, a Nyulak szigetét, melyet Árpádházi Margit királylányról nevezett el az utókor kegyelete. Ott a mi helyünk ilyenkor, távol a boltoktól és boltosoktól, a nyüzsgéstől e's a lármától: a költők, szerelmesek és élsportolók Mekkájában, a Margit-szigeten. Hideg van, menjünk hát autóval, a hátsó kapun át, az Árpád hídfelől. (Látják, milyen érdekes ez is, ahogyan mi, pestiek, a világot szemléljük. Mert az, ugye, mindannyiunknak természetes, hogy a sziget főkapuja a Margit hídról nyílik, ott van a bejárat, ott van a kezdet - ez meg, az Árpád hídi, ez a hátsó bejárat lett, voltaképpen indokolatlanul.) Ahogy lecsorgunk a bejárón, máris sorompó állja utunkat, Í terel oldalirányba, a parkoló felé: ma már szinte hihetetlen, hogy volt idő, amikor szabad bejárása volt ide az autóknak, amikor az ember még kocsivaljárt a Sportuszodába friss túrós süteményt enni, s ha valaki fittyet hányt a célforgalom feliratú táblának, akár a Palatínus oldalában is leparkolhatott. Ezeknek az időknek vége. Kiszállván rögtön a Nagyszálló hátában találjuk magukat -illetve, ez itt a Nagyszálló modern kori kistestvére, a Thermál, de hát egy szív, egy lélek ez, öreg és fiatal, föld alatti közlekedőfolyosó köti össze őket; igaz, a gyógyulni vágyók inkább az utóbbiban, a romantika kedvelői meg inkább az előbbiben keresnek helyet maguknak. A Nagyszálló, melyet a népnyelv - többé-kevésbé indokolatlanul - Ritznek szólít, évtizedekig a pestiek egyik kedvelt szórakozóhelye volt. Teraszán megfordult mindenki, aki számít (a legjobb tánczenekarok játszották a talpalávalót), szobáiban külföldi hírességek és hazai szerelmes párok töltöttek felejthetetlen napokat. A terasz most üres jégcsapok lógnak a korlátokról, apró, fekete madárkák ugrálnak a köveken, elszórt magok után kutatva - nehéz elhinni, hogy jövőre újra fagylaltkelyhek majszolódnak itt, feltűrt ingujjú, kimelegedett turisták előadásában. Vágjunk át a nagyréten, ahol a leghidegebb téli vasárnapokon is folyik a fociparti, repül a friszbi, idomulnak a kutyák; a korán öregedő hétköznapokon azonban csak fáradt varjakkal találkozik az ember - hacsak nem beszél meg maga is találkát valakivel -, a rét kihalt, csak távoli futók sziluettje látszik a fasor mögött. A mellszobrok szegélyezte ösvény a hajdani apácakolostor romjaihoz vezet, mely (a római kori leleteket nem számítva) a legöregebb pesti épületek közé tartozik: igaz, jobbára bokáig ér csak, de tekintve a zivataros évszázadokat, melyekben eleddig része volt, ez is szép eredmény. A rózsakert téli álmát alussza ilyenkor, és ez rendben is van. Nagyobb baj, hogy jobbár~a egész évben ezt teszi: valami mindig történik vele, de teljes szépségében már igen régen nem mutatta meg magát. Kopik-mállik-romlik a víztorony is meg a szabadtéri színpad és minden terei: látszik, hogy évek óta csak állagmegóvásra telik az illetékesektől, és annak is csak tavasszal jön majd el az ideje. Persze egy szabadtéri színpad sok mindent megengedhet magának: itt nyaranta sötétedés után kezdődik az élet, amikor eltűnik minden megkopottság a világból, amikor messze földön híres operaénekesek, primadonnák vagy beatzenészek lépnek a mikrofon elé, amikor hangjuk hársfaillatba burkolózik, és senkit sem érdekelnek már a valódi díszletek, így, pőrén, nem is volna illendő látni ezt a világot. Hát ne is lássuk: forduljunk vissza itt, a Sziget felénél, ne tudjunk az egykori Dózsa-teniszstadion romjairól, a kertmozi emlékéről, a hajdan oly elegáns Casino mai árnyékáról. Menjünk még el Soó Rezső sírjához (valójában nem sírja ez, csak emlékköve az orchideák atyjának), aztán az alvó zuhatag felé kerülve intsünk búcsút a szendergő, téli szigetnek! Es tavasszal jöjjünk vissza megint. •
