Budapest, 2004. (27. évfolyam)

0. szám január - Saly Noémi: Égi palackposta fehér teniszcipőben

35 2004/0 »"HAP F. ST jól érzem mindig magam. 1936. V. 11." Az aláíró: Dohnányi Ernő. A másik véglet két lelkes csirke, az írásukból ítélve középosztályon jóval alul, s mintha egy Szép Ernő-regényből: „Nagyon nagyon szeretem a Nagyságos asszonyt. Veress Amália." „Bár mindég ily boldog lehetnék. Jolly." Tallózzunk még? Na jó, de csak a legismertebbek közül. Mezei Mária, Királyhegyi Pál, Huszár Pufi, Vadnai László, Karinthy Frigyes, az erdélyi író-gróf Bánffy Miklós... Fiala Ernő és Dívó Anna Zamárdiban is működtetett egy nagy nyári zenés, kertes kávéházat. Flóriánnak hívták azt is, hogy a törzsvendégek el ne tévesszék a bejáratot. Leköltöztek egész szezonra, így aztán nem is volt egy perc pihenésük, nyaralásuk. Egyetlen szabadnapot engedélyeztek maguknak egész esztendőben: december 24-ét. (A budai Flórián csak azon az egy napon tartott zárva.) Összesen három fontos üdülőhely volt akkoriban a Balatonnál: a déli parton Zamárdi és Siófok, az északin pedig Füred. Ide csődült Pest aprajanagyja, mindenki mindenkit ismert amúgy is, hát hogyne örültek volna az otthoniasan ismerős kávéséknak, pincéreknek, cigányoknak? Az igazán bennfentes vendégeknek gondjuk volt rá, hogy időben foglaljanak asztalt már a megérkezés estéjére. Volt köztük egy, aki nem vacakolt holmi táviratokkal vagy telefonálgatással. Vagány pilótakölyök: reggel lerepült Budaörsől Zamárdiba, a kávéháznál leereszkedett, hogy majd' elvitte a kéményt, megbillegette a szárnyát, aztán kivágódott a karcsú kis gép ablakán egy fél pár fehér teniszcipő. A pikolók visítva szaladtak érte a ribiszkebokorba, rózsaágyásba, barackfa tetejére, s kotorták elő diadallal az égi palackposta tartalmát, az összehajtogatott levélkét: „Anni néni, drága, estére jövünk, Pista." És este jött is nagy társasággal, a pikolóknak pedig, akik visszaszolgáltatták a „borítékot", jött a királyi borravaló. És aztán jött a háború, elvitte Horthy Pistát (a pilótakölyköt), el a legénnyé serdült pikolókat és el a budai Flóriánt (ahol még az ostrom alatt is ki-kinyitottak két légiriadó között, s a vendégkönyv utolsó bejegyzése cirill betűs köszönet). Ernő bácsi és Anna néni újrakezdte. A Margit körúti ferences templom mellett megnyitották utolsó üzletüket. Flórián kávéház volt a neve. Mire előmásztak az emberek a pincéből, visszatámolyogtak a lágerekből, a munkaszolgálatból, a „kicsi robotból", megint ott várta őket a kávéillat, a kedves, hallgatag főnök és a pergő nyelvű, csupa élet Nagyasszony, ott voltak az újságok, a sakktábla. Visszazökkenni látszott minden a rendes kerékvágásba. Zamárdiban is kinyitottak újra. Ehhez vissza kellett hozni a kerthelyiség bútorait a Balatonból: oda hordták őket a szovjet katonák, beállították a vízbe, kicipelték a kávéház nagy rádióját is, rákötötték valami generátorra, szólt a zene, övék volt a világ - míg Anna néni rájuk nem rontott, s erdélyi szász nagyasszony-virtussal meg nem futamította az egész félrészeg, pecsenyévé égett Vörös 1 ladsereget. Aztán felgyűrte a blúza ujját, és nekiállt lesikálni az iszapot a hősiesen visszafoglalt hófehér nádszékekről. Alighogy lesikálta, jött az államosítás. A balatoni Flórián a 60-as évek elejéig változatlan berendezéssel működött tovább nélkülük, csak a neve lett Sirály étterem. Aztán átalakították a szocialista internacionalizmus jegyében, így lett belőle nádfedeles bolgár csárda, táncos lokál: Neszebár. Nesze bár? Ma már hűlt helye sincs, 1998-ban lebontották, a telekre társasházat épített egy német. (Budán a Horvát utca sarkán most fodrászat van, a templom melletti üzlethelyiségben közért.) Anna néni tíz évvel élte túl, hogy dolgos életük munkája órák alatt semmivé lett. Ernő bácsi hét esztendővel később, 1966-ban ment el a felesége után. Nekik nem született gyermekük. De Anna néni testvérének volt egy lánya, akit a sajátjukként szerettek. Mi lett belőle? Vendéglátós. Hát a férje? Ö is az, naná! A háború előtt pincér a Flóriánban (hogy meg tudja hódítani leendő feleségét), aztán az Arizonában, a Japán kávéházban, a háború után pedig a Széna téri Budavárban. Sipos Jenő és Weber Anna nevéhez a 60-as, 70-es években olyan üzletek fűződtek, mint a Régi Országház, a Pest-Buda és a Döbrentei téri Olympia bár, sokak mellett Latinovits Zoltánnak is kedvenc törzshelye. Ott zongorázott a Lovas Feri. És ez csak látszólag egy másik történet. • Fejes István pikoló, a Flórián teraszán