Budapest, 2004. (27. évfolyam)

5. szám július - Jolsvai András: Visszajáró IV.

BUDAPEST FLFLFL^ I Ú I, I TT S 32 York-i art-pop szcénából kinövő Scissor Sisters és a reggae-ska-hiphop-dub keveréket játszó Seeed, akárcsak a több mint húsz éve az élvonalban keménykedő csapat, az Anthrax. Ahogy a korábbi években megszokhattuk, az idén is több fesztivál lesz a Fesztiválban. A világzenei nagyszínpadon nemzetközi mércével is kimagasló programsorozat várható, többek között a Klezmatics, Omara Portuondo, Rachid Taha, a Chumbawamba és Los de Abajo részvételével. Az elektronikus zenei megasátorban szintén erősnek ígérkezik a felhozatal a tengerentúli és európai előadókból, jön például Paul Oakenfold, Josh Wink, Adam F(UK) és a drum and bass keresztapjaként ismert Grooverider. A metálszínpadon közel ötven zenekar zúz és hegeszt majd, mint a holland The Gathering, a német Grave Digger, az amerikai Cannibal Corpse, a finn Amorphis és a szintén finn Children ofBodon. A WAN2 színpadon ismét igazi stíluskavalkád várható, napi tematikus bontásban, ahogy a Sziget roma kultúrát bemutató sátra is Indiától Kanadáig merít. A színházi fesztivál horizontja szintén igen tág, Dél-Afrikától Bulgáriáig terjed. Az idén is lesz Civil Sziget, Afrika-falu, Agora képzőművész-találkozó, Cinetrip Aréna, Magic Mirror, Cökxpon Ambient Sátorkert, cirkusz, báb- és utcaszínházi programok, néprajzi és kézműveshelyszín, szabadiskola, Luminárium és divatbemutató. A hetijegy - amelynek ára a kempingezési lehetőséget is magában foglalja - június 15-ig 16 ezer forintba kerül, június 15-től húszezer forint, a Fesztivál kezdetétől pedig 24 ezer forint. A napijegyért négyszáz forintot kell fizetni. • Cs. G. Visszajáró IV. JOLSVAI ANDRÁS • A Népliget, az nekem mindig nyárra esik. Történetileg alakult így, persze, de most már így is marad: nem véletlen, hogy éppen most jutott eszembe visszajárni, amikor a nap is kegyeskedett végre sütni egy kicsit, mintha ténylegjúlius lenne. Gondoltam, megállok a metrómegálló mellett, a parkolóban - azelőtt a kutya se állt itt, akik kocsival mentek a metróig, otthagyták az autót Kispesten, vagy legfeljebb az Ecseri úti postánál — most viszont égen-földön nincs egy szemernyi hely sem. (Persze elfelejtettem, hogy ide, az Üllői út túloldalára, az egykori filmgyári telekre települt ki az Erzsébet téri buszvégállomás, azért ez a nagy érdeklődés.). Kénytelen vagyok trolinak álcázni magam, úgy törni át a „Célforgalom " táblán, hogy megállhassak valahol. Rögtön tilosban járok tehát, holott szinte még el se indultam, de nemigen tehetek ellene: voltaképp az egész Népligetbe tilos a behajtás ma már, sok helyütt útakadályok és kőterelők is a próbálkozók útjába állanak, nemcsak a táblák, ehhez képest a liget minden részén találhatni vesztegelő au tókat, a jó ég tudja, hogyan kerülhettek oda. Sorsára és a rendőrjárőr kegyelmére bízom tehát az autót, és keresztülsétálok a bevezető virágkerteken: ez a rész az egyetlen pozitív változás a ligetben, és lassan ez is húsz éves. Egyébként is úgy tűnik, mintha megállt volna itt az idő, mintha a város nem tudta volna eldönteni, mit kezdjen az egyik legnagyobb parkjával, hagyta hát, hadd aludjon el. De a Népligetnek nem sikerült a bravúr, mert Csipkerózsikával ellentétben folyamatosan öregszik alvás közben - lesz-e vajon, ki egykor felébreszti? E filozofikus gondolatokat már a kastélyrom (nem is kastély ez igazán, de azért roggyant állapotában is impozáns múltra utal) mellett teszem, magam mögött hagytam már a játszóteret a rettenetes vaszsiráfjával, meg a piknikparkot, hol elcsigázott homleszek alusszák délelőtti álmukat a kecskelábú kerti padok között. Elszontyolodnék a romlás virágainak látványától, amikor hirtelen egy jókedvű, szelíd mókus ugrik elém. Szó szerint értsék ezt, pontosan ezt történik, az állat ugyanis közvetlenül a lábam előtt landol, farkával szinte lesöpri a cipőmet, és ha nem tartanák túl sziruposnak, még azt is mondanám: rámnevet. Nem tudom, maguk hogy vannak vele, én mindig felderülök, ha mókust látok - tudom én, hogy egyszerű rágcsáló, csak jó a píárja, de mégis, egy mókus mellett nem mehet el szó nélkül az ember. Azt is mondhatnám, egy mókus a legszomorúbb helyet is fel tudja vidítani. A Népligetben ráadásul sosem láttam még: kettős tehát az öröm, az enyém legalábbis. (A mókust lapzártánkig nem sikerült meginterjúvolni.) A jókedv aztán eltart az első festett fáig: megkopott a festék erősen, de aki tudja, mit keres, megtalálja. En nagyon tudom, ezen a pályán buktam >neg háromszor, hiába mondta az oktatóm, hogy kellene még egy boríték is a tudásomhoz, nem akartam hinni neki. A hajdani oktatóközpontnak mára hűlt helye, eltűntek a jelzőkarók, a bódék, a gondterhelt vizsgáztatók és a béna tanulóvezetők mind. Felszáradtak az olajfoltok a betonon, lassan a beton is felszárad, hosszú repedések tarkítják az úttestet, egy-egy elszánt gyökér már a fejét is kidugta közöttük. így múlik el, lám, a világ dicsősége. Vetek egy pillantást az Építők-pályára (évente egyszer ringbe szállunk itt János-napon egy kispályás bajnokság erejéig, sikertelenséget sikertelenségre halmozva, aztán egy felejthető gulyással aranyozva be a napot valamelyik katonai sátornál - az ember végtére is tudja, mivel tartozik a szaktnájának), csak most tűnik föl, mennyi új hirdetés éktelenkedik a kerítésen. A szálló felújítva, a pálya nem - a történet felettébb ismerős -, aztán átvágok a Vajda Péter utca folytatásán (az egyetlen úton, melyen hivatalból járhatnak autók, buszok a ligeten át), hogy megkeressem a kerítésemet. A kerítésemnek pedig a következő a története. Egyetemistaként (egyben családfenntartóként) nyaranta elmentem gyárakba dolgozni. Harmadév végén például a Kőbányai Távhőbe - igen, igen, oda a ligetszéli melegvízgyárba. A karbantartókhoz kerültem. Az volt a dolgom, hogy reggelente bevásároljak a szakiknak, aztán kaptam egy hatalmas vödör zöld festéket, egy pemzlit, és a maradék hét órámban festhettem a Távhő véget nem érő rozsdás kerítését. Amikor nyár végén kiléptem, úgy féltávnál tarthattam. Ennek negyedszázada már. Boldogan állapítom meg: azóta se fejezte be senki. •