Budapest, 2004. (27. évfolyam)

5. szám július - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Mai Manó

BUDAPEST J L'L MUS 12 Kávézók kalauza Mai Manó • Mai Manó, a mesés nevű császári és királyi udvari fényképész 1894-ben emeltetett házat a Nagymező utca 20-as számot viselő telekre, ahol előzőleg a régi Terézváros egyik kétszintes épülete állt. Az 1917-ben elhunyt művész mai monográfusa szerint: „különlegesen díszes, nyolcszintes, neoreneszánsz stílusú palotácska", elfogult nézetemben a város kevés számú vonzó, talányos épületeinek egyike. Hely, melyben lakni és dolgozni egyszerre kívánkozik az ember, ahol és amitől ennélfogva élni támad kedve, s mi több történhet velünk e világon, hová de Sade márki Istennek bizonynyal nem tetsző, ám nehezen cáfolható észrevétele szerint megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül vettettünk, mint hogy olykor kedvünk is támad hozzá. Építtetője élt és dolgozott e házban, melyet láthatólag a fény szentélyének tekintett. Erről tanúskodnak a földszint hármas osztatú arculatszerkezetének tágas ívei, az épület síkjából kiugró, dőlt üvegtetős napfényműterem csarnokos lebegése, kétoldalt fölötte a függőkertszerű balkonok, s végül odafönt a meredek szögben az ég felé forduló hatalmas műhelyablak szférikus sóvárgása, miként Mai Manó 1906-ban alapított fotográfus szakfolyóirata sem véletlenül viselte A fény címet. Vajon gondolt-e rá a saját képei mellett a város képén is nyomot hagyó mester, hogy palotája kettős csillagzat alatt áll majd Budapesten? Mert igaz, 1931-ig fotós műhely maradt, Mai távoli rokona, az ugyancsak fotográfus Weisz Hugó bérelte, ám utána nem másé, Rozsnyai Sándort lett, aki feleségével, Senger Mariskává] itt, épp a Moulin Rouge-zsal és a Somossy Orfeummal szemben alapította meg az ország első amerikai típusú mulatóját, a híres Arizonát. (Tárgyunk kedvéért jegyzem meg: a hely mindvégig kávéházként is működött, rendre ott találjuk a Budapesti Kávés Ipartestület éves listáin.) Az akkor csodaszámba menő technikai megoldásokkal, forgószínpaddal, a fény és a zene együtthatásával, süllyeszthető, illetve emelhető páholyokkal, óriás csilláron fejjel lefelé függve a színre érkező táncosnőkkel tűzdelt műsoráról kivételképp rövid filmfelvétel is fennmaradt, nem kell beérnünk az egykorú leírásokkal. Senger Mária, a fiatal korában Sugár Mici néven táncoló Miss Arizona és Rozsnyai együtt vezették a negyvenes évek elejére minden vetélytársat maga mögé utasító mulatót, történetük 1944-es végnapjaiban, mintha cseppben a szennyes ár, a város és népe minden fertelme és tragédiája tükröződik. Fiuk, Lajos, ha hihetünk Gundel Imre közlésének, a bevagonírozás elől menekülve röpített golyót a fejébe, a nem zsidó Miss Arizonát pedig, aki a mulatót a negyvenes évek elejétől mind nagyobb számban látogató német „gazdasági és kereskedelmi szakemberek" tanácsára sem volt hajlandó elválni Rozsnyai Sándortól, végül a nyilasok lőtték a Dunába. A koalíciós években, 1946 és 1949 között a Básti Lajos vezette Irodalmi Varieté kapott helyet a házban, amely az államosítást követően a máshonnan már oly ismerős utat járta be. Mintha egy unalmas eposz rendre ismétlődő sorait olvasnánk. Falai közt „fél tucat állami intézmény váltotta egymást (legtovább az Autóklub budapesti szervezete), s hat tanácsi bérlakást is kialakítottak benne". Az utcaszinten magam is látogattam és kedveltem azt az édességboltot, amely épp a Mai Manó kávézó helyén állt, mert téblábolva ugyan, de jó kávét lehetett inni benne. Mások mellett elsősorban a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, Kincses Károly érdeme, hogy a Mai Manó Ház 1997-től a Magyar Fotográfusok Háza néven ismét és majdnem teljes egészében a fotográfia szentélyévé lehetett. A kávézó sem véletlenül került épp ide, létesítése, amint arról még a Ház 2000-ben keletkezett, fönt idéztem reklámlapja is tudósít, mindig is része volt a tervnek. Az idő sötét terén átívelő hoszszas futam után egymásra leltek hát az ikercsillagok: az épület jobb oldali utcafrontján 2002. december 17-én nyílt meg a Mai Manó kávézó. (Három és fél éves hollandiai életem végeztével épp ezen a napon érkeztem vissza Budapestre, a kávézót így vendégként személyes ajándékbirtokomnak is tekintem.) Mielőtt értékeinek méltatásához fognék, ezúttal is jelzem, a lassacskán felismerhető alakot öltő pesti Broadway e fiatal helye sem pusztán önmagát képviseli a város újabb kávés alakulatainak sorában. Egy igen figyelemreméltó típus, a kis - sokszor egészen kicsiny - alapterületű kávézók élén áll. Társai többek közt a Frankel Leó utca Margit körút és Bem tér közti szakaszán található Gusto, a Várfok utca tövében nemrégiben nyílt Alkoholos filc, az Alagút közeli Apor Péter utcai Coffee-inn, a Károly körút 22-őt a Semmelweis utca 19-cel összekötő átjáróban található Azték vagy a műfajilag nehezen besorolható, ám kávézónak is tekinthető Budafoki úti Libella, s itt említendők a Coquan's és a Semiramis hálózat nagy választékot felvonultató, és igen jó kávét kínáló, ám már csak „felülő fogyasztásra" alkalmas üzletei is. Láthatólag életképesek e helyek, s különös módon kávéházszerűbben használhatóak, mint a klasszikus presszók. A harmincas évek Budapestjének kávés fejleményei arra utalnak, hogy a nagyszámú és sok eltérő funkciót felvonultató kávémérések soraiban megindult már ennek a típusnak az elkü-