Budapest, 2004. (27. évfolyam)

4. szám június - Saly Noémi: Édeseim, hát ki kell adnom a munkások heti bérét... - Építész családtörténet (egy kevéske fürdővel)

7 Európai egyetemekről hazatérő ifjú perzsa hercegek legyeskednek a két bájos csitri körül. Háború. Szövetséges katonák ellenőrzik az iráni olajkutakat. Ott, ahol egy új vasútvonal s egy kisváros új pályaudvara épül, történetesen épp nem angolok, hanem szovjetek. - Imre, ne menj le az építkezéshez, ott vannak az oroszok! Tágra nyílt nagy, kék szemek, fejcsóválás. És elhangzik a mondat: - Édeseim, hát ki kell adnom a munkások heti bérét! Soha többé nem látják egymást. Hadban álló ország állampolgára, értékes munkaerő - már el is nyelte a gulag. Kerestetik a Vöröskereszttel, diplomáciai úton is, persze hiába. A négy nő családfenntartó nélkül nem maradhat Teheránban. Svéd útlevéllel kecmeregnek haza a semmibe, Budapestre. Rokonoknál, négyen négyfelé kapnak szállást. A nagyobbik lányt, Ilonkát, aki a magyaron és a francián kívül perzsául, angolul, németül beszél, gyors- és gépírni is tud, fölveszik a rádióhoz. Egy szép napon betéved az irodájukba egy jóképű újságíró, a Géza a hírszerkesztőségről. Kiszédül a folyosóra: - Gyerekek, ki ez a lány, mert elveszem feleségül! El is veszi, csak előtte a haditudósító század zászlósaként végigcsinálja a Don-kanyart. Aztán itthon nyakig benne van az ellenállásban. Nem a németek fogják el - szeretnék pedig -, hanem a szovjetek. Tíz évre ítélik. A jogvégzett újságíró irataiban mint „doktor" szerepel: két évig volt medikus, rezzenetlen arccal játssza az orvost. (Bele is tanul úgy, hogy a végén tüdősebészeti osztályt vezet.) Kazahsztán, egészségügyi barakk, 1949 ősz. Új rabtranszport érkezett, Géza Gézovics fásultan vizsgálja a rozzant sorstársakat. Szálas, idősebb férfi az ajtóban. - lmja? A férfi megmondja a nevét. Csönd. Aztán a doktor dermedten: JÚNIUS AFLFLÁ

FF BUDAPEST - Építész? Nézik egymást. - Igen. Az orvos föláll, a budapesti szalonillemtan szabályai szerint finoman öszszecsattanó bokával meghajol: - Édes Imre bátyám, engedje meg, hogy bemutatkozzam: én vagyok az egyik veje. Évekig az orvosi köpeny szárnyai alatt, tiszta ágyban, irodai munkán, emberi koszton. Kétszer is írhattak együtt haza. Aztán az após egy állítólag szabaduló transzporttal elindult valahova Szpászkról. Ennek idén körülbelül ötven éve. Soha többé semmi nyom, semmi hír. Géza 1955-ben hazajött megismerkedni tízesztendős kisfiával. Mielőtt három évvel később meghalt volna, fabrikált mellé egy lányt is. Nyilván azért, hogy olykor megállják a városligeti strandfürdő bejáratánál, amely fölött frissen aranyozva ragyog egy kalandos életű, elfeledett építész, a nagyapám, Francsek Imre neve. • Serleggel a Széchenyi-fürdő átadási ünnepségén