Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - Braun Ágoston: Végestelen végig a Körúton

A CSILLOGÓ KIRAKATOK MÖGÖTT Végestelen végig a Körúton A kirakat általában csábító, az üveg mögé elhelyezett áru — lett légyen szó káposztáról vagy uborkáról — mindig kívánatosan kelleti magát. Az üzlet belülről azonban már más világ. Sokszor annak sem tetszik igazán, aki az életét, egzisztenciáját tette föl rá. Ültünk a budai vendéglő kerthelyiségében és a nyári délután békéjét nem hagytuk megzavarni. Fütyültünk rá, hogy a vendéglő tulajdonképpen étterem, s ennek megfelelően a hús olyan volt mint a cipőtalp és akkor látott vörös bort, amikor a hithű mohamedán literszámra vedelte a vodkát. Ellenben le volt öntve valamiféle zöldségből készült mártással — a csirizként ragadó knédlivel tökéletesen kiegészítették egymást. Körülöttünk csupasz tűzfalak, az udvaron szétütött akácok, amott távolabb egy szívós ecetfa követelt magának élettért. De legalább nem volt zaj, füst, néha milyen kevéssel is beéri az ember. A barátom az étterem fölé belógó erkélyek felé pillantott: — Te szívesen laknál itt? — Nem! — válaszoltam azonnal, holott meg sem gondolhattam, hogy itt esténként dajdajozó társaságok is megfordulhatnak. És akkor bizony a föntieknek vasidegekkel kell tűrniük, hiszen mindennap nem telefonálhatnak a rendőrségre. Lám, mennyi szempont létezik. Ami első ránézésre csábítóan csillog, az esetleg másoknak a poklot jelenti. A főváros kirakatainak jó része vonzó, éjszaka pedig a villódzó reklámok kifejezetten csábítóak. Csak nehogy szüksége legyen valamire az embernek. Mert akkor azonnal kiderül, hogy az Ofotért valamilyen kideríthetetlen okból olyan messzire telepítette egymástól a boltjait, hogy nyelvet lógatva összegezhetjük a végeredményt: az általunk keresett cikk jelenleg nem kapható. Ja, és a csiptetős lámpa! Farkasordító hideg volt, amikor a lányom elhatározta: csiptetős lámpa fénye nélkül nem hajlandó elaludni. És akkor elindultunk, végig a Belvároson, majd a Rákóczi úton és a körúton. De hiába; még a speciális szakboltokban is tehetetlenül tárták szét a kezüket az eladók... Aztán a Skála Metróban ott volt egy kazalra való, persze a hozzá való gömbölyű égő nélkül. És akkor megint a nyakunkra vettük a várost, és újra azt a tanulságot szűrtük le, hogy itt minden hasonló holmit árusító üzletet lehetetlenül messzire telepítettek egymástól. Az utca embere, természetesen, nem ért ezzel egyet. A majd százesztendős bérkaszárnya lakója például azt mondja: — Szép lassan kiszorítanak bennünket még a lakásunkból is. Eleinte csak az utcai frontot szállták meg a kirakataikkal, később belopództak a kapu alá, most meg már butikok vannak az udvaron és az emeleten is. Esküszöm, úgy érzem magam, mintha a vursliban lennék. A kopaszodó férfi, karján csúnya feleségével, már sokkal engedékenyebb: — Üzletek, butikok, ételbárok? Tudja, mit mondok én erre, uram? Mindenki úgy keresi meg a pénzét ebben a kutya világban, ahogy tudja. Bár nekem lenne akkora tőkém, hogy beleugorhassak valamilyen jövedelmező vállalkozásba. Mert ezek — kaszál körbe széles mozdulattal a Váci utcai forgatagban — soha nem fognak éhen halni és a Mercedest sem cserélik Trabantra. Az illatfelhőbe burkolódzó, bundacsodába csomagolt szépség először végigmér, hogy egyáltalán szóra méltasson-e, aztán fejhangon nyafogja: — Ugyan kérem, kinek fáj ez a tenyérnyi világváros? Valahol csak meg kell venni azt a néhány rendesebb holmit! Nem? Amikor dr. Szabó Évával, a VI1. Kerületi Tanács igazgatási osztályának helyettes vezetőjével sétára indulok, az eddig hallottak kavarognak a fejemben. Amikor az órámra pillantok, konstatálom, hogy a hölgy több mint tíz percet váratott magára. — Korán van még — pirit rám az állig kőmosottba öltözött osztályvezető-helyettes — az üzletek csak tízkor nyitnak. De szerencsénk van, mert a Bungi butik pultja mögött már ott áll az alkalmazott. A két hölgy azonnal megtalálja a közös témát, s amíg ők a hosszú fehér rojtos sál üldözésének történeteit cserélik ki, alkalmam van zavartalanul szemlélődni. A fejem felett farmerdzsekik lógnak, a polcokon nadrágok, sálak, sapkák, pulóverek. Halkan szól a rádió, a háttérben pedig felberreg a telefon. A tenyérnyi helyhez képest meglepőnek találom, hogy itt helyben van a távközlésnek eme, sokak által hiába óhajtott vívmánya. Korábban itt bizsukat árult egy idős asszony, aztán polgárjogi társaságot alakított egy fiatalember — kapom a tájékoztatást. — Az úr néhány hónap múlva profilmódosítást kért és kapott. Az üzlethelyiségeknek ez az egyik, törvény által szentesített átjátszási lehetősége. Az ejadó erre mit sem szól, csak mosolyog, az ügy nem rá tartozik. Ő azért van itt, mert jó pár esztendővel ezelőtt Csehszlovákiából települt át hozzánk, és így természetesen tökéletesen beszéli a nyelvet. — Ide főképp csehek járnak — világosít föl. A magyarok mellett megfordulnak még oroszok, németek, a nyugatiak igen ritkán. Ha nagy néha megalszik a Nemzeti Szállodában néhány csoport, akkor angolok és skandinávok is betévednek hozzánk, ám ez nem jellemző. Tulajdonképpen föl van osztva ez a város a különféle nációk között. Amióta tatarozzák az Emkét, arabot alig láttam, a lengyelek pedig a Keleti környékén árulnak és vásárolnak. Mindig tanul az ember. A Bástya divatáru üzletben például azt, hogy az üzlethelyiség átjátszásának mi a másik legális módja. — A nagybátyám 1943-ban nyitotta meg itt a cipészműhelyét, a lépcsőház túloldalán pedig az üzlete volt. Aztán amikor már idősödött, társultunk, majd pedig enyém lett mindkét helyiség — meséli Nagy István a tulajdonos. Az egykori műhely most raktár és iroda egyben, de belépni még a „mélynövésűeknek" is csak lehajtott fejjel lehet, mert pontosan fölöttünk helyezkedik el a mozi lejtős feljárója. Az üzlet téglalap alakú üvegkalicka, egy széles vállú férfi az egész teret betöltheti. S, hogy a cipészből profilváltott Nagy István ne alhasson nyugodtan, a bejárattal szemben, a szeméttároló helyén még egy divatáruüzlet kínálja a portékáját. Üjdonsült ismerősünk háborog is, de azért a hangját csak egy árnyalattal emeli föl: — Nem tudom, hogy lehetett ilyen engedélyt kiadni? — néz a tanácsi dolgozóra. — Ide húzzák ki a kukákat elém, a bűzükkel elriasztják a vevőimet. Ráadásul a konkurenciának kirakata sincs. Megnézik az enyémet, aztán nála vásárolnak. Arra a kérdésre, hogy milyen a viszony kettejük között, megvonja a vállát: — Gondolhatja... No lám, a butikos élete se mindig fenékig tejföl. Néhány méterrel arrébb a Patyolat-divatárú variáció üzlethelyiségében Györök Katalin is panaszkodik: — Észre sem vettük tavaly, hogy karácsonyra vásároltak volna az emberek. Alig nyitotta ránk valaki az ajtót. A Patyolatba pedig inkább csak idősek járnak, onnan nem is remélhetjük a vevőkör bővülését. Kérdezem, hogy akkor itt a profilmódosítás várható? Az alkalmazott sejtelmes mosollyal válaszol: 36