Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Braun Ágoston: Bunkó

HÁBORGÁSAIM BUNKÓ — Ne csapkodd az ajtót, te bunkó! — A megjegyzés az egyik nyitott ablakon át hallatszik ki az utcára, nem túl nagy hangerővel, de tisztán, érthetően. S jön is rá a válasz azonnal: — Ne haragudj, de nem vagyok bunkó. Csak egyszerűen be szeretnék menni a házba. Ám hiába rángatom ezt az átkozott vasajtót, megint beragadt. — Akkor bocsánatot kérek — hallatszik ismét az előbbi hang, és a két lakó most már teljes egyetértésben a közös képviselőt szidja, amiért nem képes megcsináltatni a lépcsőház hátsó bejáratát. Hol az automata zárószerkezet csapja be akkora eréllyel, hogy még a negyediken is kizuhannak az ágyból a pihenni vágyók, hol pedig az előbbi szerkezet hiányában szabadon lengeti a szél, de, mint látjuk, ennek az ellenkezője is előfordulhat. Egyszer a vihar megragadta az ormótlan vasajtót, letépte a zsanérokról, és elegáns suhintással, néhány méterrel odébb földhözvágta. Hiába no, itt Dél-Budán, a dombtetőn néha akkora szél fúj a Duna felől, hogy csak kulcsra zárással lehet védekezni ellene. Igen ám, de ekkora tudás nem szorult mindenki fejébe. A huszonkét család tagjai közül mindig akad valaki, aki úgy sétál ki az utcára, mintha fotocella vigyázná a lépteit. Pedig nem vigyázza, de még mennyire nem. Mert minálunk az jött a szokásba, hogy a családok egy része nem fárasztja magát azzal, hogy a kis biciklit, nagy biciklit, babakocsit, homokozókészletet, tipegőt, műanyagállatokat bevigye a lakásába, netalán a közös helyiségbe. Ekkora időrabló erőfeszítést igazán nem várhatunk el a mai, fölöttébb sietős világban. És azt is az eszembe véshetném már végre, hogy az ajtó előtt levetett és otthagyott cipő a lakás tisztaságát szolgálja. Hogy mit érezhet a vendég a hideg kövön, harisnyában, bebocsátásra várakozva, azt csak elképzelem. Árról viszont pontos fogalmaim vannak, mit érzek én, amikor kénytelen vagyok egyik-másik izzadékony lábú lakótárs ajtaja előtt elmenni. Pedig nem így indult ez a történet, de nem ám! Amikor néhány éve beköltöztünk, olyan eufórikus hangulatba hozott bennünket a lakáskiutalás, hogy már-már elmélyült barátságok kialakulásának a reménye is felmerült. Egymást érték a kellemes esti szalonnasütések. Húsvétkor a férfiak kalákában locsolkodtak, és nem volt hiány szomszédi kvaterkázásban. Aztán egy szép nyári napon, amúgy magyar módra, demokratikusan — tehát csak a beavatottaknak megsúgva — összeszervezkedett a szemben lévő házban huszonöt-harminc ember, és ripsz-ropsz hozzáláttak a garázsépítéshez. Gyönyörű szép alumínium bódésor került a fasor és a homokozó helyére. S ha már így belelendültek, akkor a másik oldalon is fölhúztak egy beton garázssort, megakadályozván ezzel a már meglévő játszótér bővítését. Lett ebből nagy felzúdulás. Főképp azok körében, akik titokban maguk is szerettek volna garázst, de kihagyták őket a szervezkedésből. Aztán végül kiderült: az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja, ugyanis hiába szaladgált a környezetféltő tábor fűhöz-fához, tanácshoz, népfronthoz, párthoz — be kellett érnie egyetértő és egyben sajnálkozó fejcsóválással. Józan ésszel előre lehetett látni a kudarcot. Fára, fűre, homokozóra, rönkvárra, játszótérre nincs pénz, mert azt a köztől várná mindenki. A garázs viszont az egyéni tőke mobilizálása, nem beszélve arról, hogy az autók valóban kevésbé használódnak el, ha nem állnak állandóan a szabad ég alatt. Kész az ideológia, lobogásra pedig nincs szükség, más világot élünk, kedves embertársaim. Igen ám, de a vállalt gyerekek sorban megszülettek, és „előteljesített" társaikkal egyre nagyobb teret követelnének maguknak. Időközben az autók is tovább szaporodtak, most aztán már nincs pardon, kegyelem: beállják a szervizutat is, de úgy, hogy mentő, tűzoltó legyen a talpán, amelyik baj esetén átjuthat közöttük. S így kihajtani sem egyszerű, ezért a fineszesebbje kezdi ellepni a füves domboldalt, mit sem törődve a kárral, s azzal, hogy a mögötte lévőket végképp bezárja. Nem mindennapi a vetélkedés, talán látható ennyiből is, ám a versenybe, természetesen beszáll a serdületlen ifjúság is. A nagyobbik kamaszok némelyike motorkerékpáron rója a köröket a ház körül, a tíz év körüliek versenybringával száguldoznak, és ott szaladgál, totyog, mászik az a nemzedék is, amely legutoljára látta meg a napvilágot. Hogy eddig még nem történt végzetes baleset, valóságos csoda, ám enélkül is nyilvánvaló, hogy annyi az ütközőpont, hogy mélyebb kapcsolatok szövődéséről már nem nagyon beszélhetünk. Azért van egy terület, amely még képes összehozni az embereket, és ez, érdekes módon, a garázsépítés. Ekkor arcuk kipirul, szemük csillogni kezd, valóságos lázban ég mindenki. A közös képviselőnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy holmi csattogó, zárhatatlan, nyithatatlan ajtókkal foglalkozzék. Amikor garázsszövetkezetet lehet alapítani, ki törődik akkor azzal, hogy hovatovább szeméttelephez hasonlít a ház, hogy itt-ott valami eltörik, leszakad, beázik és így tovább. Majd a lakók elintézik egymás között, hogy ki a bunkó. És az élet megy tovább. Az elmondottakon túl azért egy dolog engem mélyen megijesztett a legújabb fejleményben. A garázsszövetkezetnek ugyanis a Mandulás fantázianevet adták a tagok. S valóban: a másik két lépcsőházzal szemben az építők megkíméltek egy kiöregedőben lévő gyümölcsöst, ahol néhány dió- és mandulafa áll. Sorsuk mostoha, hiszen a mai gyermekek némelyike csak gallyastul tud gyümölcsöt szedni. Kiderítettem: nem ezt a mandulást fogják kiirtani a garázsok végett, de a gondolat már nagyon régen ott csírázik egyesek fejében. Végül igaza lesz volt szemközti szomszédomnak, akivel, mielőtt leköltözött volna Kecskemétre, vállvetve védtük az általunk ültetett, öntözött virágokat, füvet, fát, cserjéket. — Édesapám, nekem elegem volt a zajból és az idegességből, legalább nyugdíjaskoromban csendre, békességre vágyom — válaszolta, amikor arról kérdeztem, hogyan képes itthagyni azt a lakást, amelyet az elmúlt években a saját ízlésére formált. Sejtem én, hogy ahol semmiképpen nem győzhetünk, onnan jobb minél előbb kereket oldani. De azért az eszem tiltakozik, és szívem is belesajdul abba, hogy azoknak áll a zászló, akik mindenkin keresztülgázolnak, ha saját érdekük, netán úri kedvük vagy kényelmük úgy kívánja. Teszik. Tehetik? És én nem értem. Meglehet, hogy bunkó vagyok. BRAUN ÁGOSTON 24